Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2021. május 7.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Hol a Jobbik helye a médiában?
2010. február 19. péntek, 11:00
A Jobbik által képviselt egyes nézeteknek a médiatörvény szigorú értelmezése szerint elvileg nem lehetne teret adni az elektronikus médiumokban. És mi a helyzet a nyomtatott sajtóval és az internettel? Hogyan lehet kezelni egy szélsőséges és nemritkán rasszista elveket hangoztató pártot a médiában? Erről beszélgettek meghívott újságírók és médiaszakértők az ELTÉ-n.
Az ELTE Múzeum körúti tömbjében megrendezett csütörtök esti beszélgetés kiindulópontját és egyben fő vezérfonalát az adta, hogy az ORTT panaszbizottsága Molnár Péter, a CEU tanára elnökletével 2009 december 9-én elutasította a Jobbik panaszát, mely azt kifogásolta, hogy az ATV Jam című műsorában a „Milyen veszélyt jelent a Jobbik tevékenysége?” cím alatt két politológus vitatkozott a Jobbikról, de párt képviselői nem fejthették ki saját álláspontjukat.

Bár a keresetet alapvetően formai hiba miatt dobta vissza a bizottság – a kifogás ugyanis késve érkezett be – Molnár Péter mégis megfogalmazott egy „párhuzamos véleményt”, melyben azt írta le, hogy miért tartja egyébként is elutasítandónak a panaszt.

Szélsőséges eszmék tévében, rádióban: csak szerkesztői felügyelettel

Molnár Péter fő érvei szerint – mint azt kifejtette a beszélgetés elején – azért nem lehet helyt adni a rádióban és a televízióban a Jobbiknak, mert a médiatörvény (közelebbről a 3.§ 2, 3. bekezdése) világosan rendelkezik arról, hogy rasszista és kirekesztő tartalmak nem jelenhetnek meg az elektronikus médiumokban. Természetesen előre nem lehet tudni sosem, ki fog éppen rasszista kijelentéseket tenni, de Molnár szerint a rendszeresen kirekesztő módon megnyilvánuló jobbikosok mintegy „szimbólumaivá” váltak a rasszista hozzáállásnak, ezért nem csak nem ildomos, de törvényellenes is szerepeltetni a párt képviselőit a rádióban és a tévében.
A médiatörvény 3. paragrafusának 2. és 3. bekezdése
3. §

(2) A mûsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyûlölet keltésére.

(3) A mûsorszolgáltatás nem irányulhat semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására, elítélésére.

Molnár hangsúlyozta: ő csak a médiatörvény hatálya alatt működő elektronikus médiumokra tartja alkalmazhatónak a tartalmi alapú korlátozást: az egyes szélsőséges szervezetek gyakorlatilag bárhol közölhetik azt amit akarnak (a törvényes kereteken belül), így a média többi területén legfeljebb valamilyen „morális szabályozás” szabhat korlátokat a szélsőséges megnyilvánulásoknak.

Még egy fontos, de később valamiért szintén rendszeresen figyelmen kívül hagyott majd újra elismételt kitételt tartalmazott Molnár Péter – szerinte szigorúan a médiatörvényre alapozó – álláspontja: úgy be lehet mutatni és szerepeltetni a szélsőséges eszméket és képviselőiket, ha ezek mint egyértelműen elítélt társadalmi jelenség jelennek meg, és a műsor nyíltan elhatárolódik tőlük.

„Kicsit kevesebb ideológia, kicsit több munka”

Mint kiderült, a többi meghívott résztvevő egyike sem értett egyet maradéktalanul a Molnár Péter által képviselt iránnyal, de nem csak emiatt vált a kerekasztal rövid időn belül önismétlő és sokszor zavaros monológok sorozatává: a lehetséges konszenzus vagy fókuszált párbeszéd kialakulását már eleve gátolta, hogy a felvetésben leginkább érdekelt elektronikus médiumoktól senki sem volt jelen, csak a nyomtatott és internetes sajtótól érkeztek újságírók (Nagy N. Péter, a Népszabadság, Ablonczy Bálint, a Heti Válasz, Király András, az Index és Kiss Ádám, a Hírszerző munkatársa), akik – ahogy arra Nagy N. Péter rámutatott – a médiatörvénytől teljesen különálló sajtótörvény alapján dolgoznak.

A legkoherensebben megfogalmazott álláspontot Molnár Péterével szemben kétségkívül Ablonczy Bálint képviselte: mint mondta, az újságíró feladata nem az, hogy elhallgassa a neki esetleg nem tetsző eszméket, és nem is az, hogy áldozatot csináljon az interjúalanyaiból, hanem az, hogy felkészüljön belőlük és kemény kérdésekkel szembesítse őket. „Kicsit kevesebb ideológia, kicsit több munka” kell a hazai újságírásnak, összegzett Ablonczy.

Mint kiderült, Molnár Péter bár az elvvel egyetért, de éppen azért tartaná távol a tévétől és a rádiótól a Jobbikot, mert nem lát példát és lehetőséget erre a hozzáállásra az elektronikus médiumokban.

„Push-médiumok” és „olvasói klubok”: kinek mit lehet?

Túl azon az érven, hogy „mert a médiatörvény így rendelkezik”, az adott médiumok platformja, piaci szerepe és közönsége is meghatározhatja, ki miről tud, és főleg akar beszámolni. Molnár Péter szerint például a tévé és a rádió passzív, tömeges, push-média szerepe is indokolja a tartalmi korlátozást, melyen abban az esetben lehetne lazítani – valamikor a jövőben – ha interaktívabbá válnak ezek a médiumok.

A közszolgálati, azaz beszámolási kötelezettséggel rendelkező médiumokkal szemben egy piaci alapon működő napilapnak nem lehet kötelezővé tenni, hogy teret adjon a Jobbiknak – mondta Nagy N. Péter, aki szíve szerint nem tenné ki olyan „sokkhatásnak” az olvasóit, mint amilyen egy-egy sarkosabb Jobbik-nyilatkozat. Ahogy fogalmazott, egy lap olvasói és újságírói között van egy hallgatólagos egyezmény, hogy olyan témákról és úgy ír a lap, ahogy az az „olvasói klub” elvárásainak megfelel.
Le Pen vs. Le Monde
A beszélgetés során párhuzamként többször előkerült a francia média, mely a 80-as évektől küzdött a Le Pen-jelenséggel, hasonló dilemmák mentén. Franciaországban a média egésze nem „engedte be” Le Pent a területére, csak egyes szegmenseiben tudott megjelenni, és ott is korlátozottan; például televíziós műsorokban szerepelhetett, de többnyire felkészült riporterekkel szembesítve. A Le Monde viszont kategorikusan elutasította, hogy teret adjon a politikusnak, így megóvva olvasói klubját – ami ellen Le Pen folyamatosan tiltakozott és perelt is, a Le Monde-nál pedig szinte hagyománnyá vált, hogy a perekkel kikényszerített helyreigazításokban emlékezik csak meg Le Penről.

Direktívák nincsenek, elképzelések vannak

A „túlságosan brutális” állításokat különben sem lehet szembeállítani semmivel, és nem is érdemes kommentálni, elhatárolódni tőlük, célravezetőbb egyszerűen nem biztosítani helyet számukra, vélte Nagy N. Péter, aki szerint ezért – bár a Népszabadságnál (mint ahogy egyik jelenlévő újságíró szerkesztőségében sem) nincsen konkrét direktíva arra nézve, hogyan szerepeltessék a Jobbikot – a szerkesztőségben megbeszélték, hogy hírt ugyan adnak a Jobbikhoz kapcsolódó eseményekről, de nem szólítják meg őket, és főleg interjút nem készítenek a képviselőikkel.

Mind az interjúhoz engedés, mind a szerkesztőségi kommentárok kérdésében megoszlottak a vélemények: Király András szerint például érdemes „felnőttnek nézni az olvasókat” és a tényekre hagyatkozni, Ablonczy Bálint viszont úgy látja, hogy „nincs az a szint, amit ne kéne magyarázni”, mert az olvasók nem mindig vannak tisztában az olvasmányaik hátterével.

Abban viszont egyetértettek a jelenlévők, hogy a szerkesztőségi állásfoglalással – ha már sor kerül például egy interjúszituációra – élőben kell szembesíteni a radikális interjúalanyt, de nem jó megoldás utólagos kommentárokkal ellátni az adott írást, mint ahogy azt például az Origo tette a Jobbik elnökével készített interjúban.
eMasa
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek