„Légy nagyon kíváncsi és soha ne élj vissza a bizalommal”
Interjú László Ágnes újságíróval
2009. június 14. vasárnap, 09:42
László Ágnes harmadik interjúkötete a Könyvhétre jelent meg, Erről még nem beszéltem senkinek címen. Vele beszélgettünk a kötetről és arról, ami kimaradt belőle, az elmúlt huszonöt év tapasztalatairól, történeteiről, bulvárról és újságírásról.
– Bächer Iván írja az interjúköteted előszavában, hogy „a mai magyar újságírásban ritka tünemény” a felkészültség, az alapműveltség, a kíváncsiság. Szerinted is ennyire rossz a helyzet?

– Igen. Jó ideje úgy érzem – és Bächer sem csak most gondolja így –, hogy eltűnt az az újságírói mentalitás, amit az én generációm megtanult az iskolákban és a szerkesztőségekben, ahol az akkor még kötelező gyakorlatunkat töltöttük. A szerkesztők megkövetelték, hogy ha az ember elvállal valamilyen témát, annak nagy mélységben nézzen is utána. Az, hogy eléggé ismert lettem a portré és az interjú műfajában, annak is köszönhető, hogy egy-egy beszélgetés előtt mindig megpróbáltam összegyűjteni mindent, amit csak tudtam. És ne felejtsd el, hogy ez még az internet előtti korszakban volt; ma, ha beírod a Google-ba a nevet, kiad több száz olyan anyagot, ami fogódzó lehet. Ez korábban sokkal komolyabb kutatómunkát igényelt, eleinte akár két-három napnyit is – később összegyűlt egy nagyon komoly archívumom, amihez bármikor visszatérhettem. Ha valakivel lényeges témákról akarsz beszélgetni, és nem ismered jól az illetőt, akkor mikrofonállvánnyá válsz, hiszen fenntartás nélkül elfogadsz mindent, amit mond. Ha nem ismered a hátteret, nem tudsz replikázni sem.

Kertész Ákossal (jobbra) a Kossuth Kiadó könyvheti sátránál

Egyfajta rossz szemlélet miatt – és persze az állandó pörgés hatására – ma már sok interjú telefonon készül. Pedig jó interjút nem lehet úgy csinálni, hogy ne nézz az illető szemébe, ne lásd a mimikáját, a gesztusait, az indulatait, mert úgy fals képet fogsz kapni. És ez nagy baj, mert ha a szerkesztőknek az ilyen „interjúk” is megfelelnek, az újságírók leszoknak a minőségi munkáról, mondván: ha ez is jó, minek menjek tovább? Kupa Mihály mesélte, hogy egy bulvárlap – és ezt nem bírálatként mondom, hiszen a bulvárnak is nagyon fontos a szerepe – újságírónője, akivel korábban már többször beszélt, azzal hívta fel, hogy „Kupa úr, van nyolc sorom, mondjon valamit!”. Misi pedig csúnyát mondott, és letette a telefont. Ezt, ha lehet, ne nevezzük újságírásnak.

– Te nem bírálatként nevezed a lapot bulvárnak, de az utóbbi években mégis szitokszóvá vált a kifejezés. Neked 1990 környékén a Kurírban jelentek meg olyan több kolumnás interjúid is, mint egy kemény elszámoltatás Grósz Károllyal, vagy mélyinterjúk közéleti személyiségekkel. A Kurírt akkor bulvárnak nevezték.

–Azóta sokat változott a megfogalmazás és a megközelítés. Amikor a Kurírt 1990-ben elindította az ország legkomolyabb újságírói agytrösztje, Szűcs Gábor főszerkesztő nagyszerű szerzőket, szerkesztőket és fotósgárdát gyűjtött maga mellé. Akkoriban mi sem tudtuk igazából, mi az a bulvár – ismertük a műfajt, de sohasem gyakoroltuk. A bulvárság a Kurír esetében azt jelentette, hogy könnyedebb, színesebb, változatosabb volt a tematikánk. Megvoltak a fő témáink, amelyek között szerepelt a belpolitika, külpolitika és gazdaság is, de oldottabban, merészebben mehettünk neki egy-egy ügynek, és a cikkek szerkesztésükben, hangvételükben is eltértek az akkorra már bemerevedett napilapok stílusától. Talán kevesen tudják, de Bayer Zsolt volt a Kurír egyik legjobb publicistája – és egyáltalán nem jobboldalról! Az írásai majdnem mindig parlamenti eseményekről szóltak, de nem volt bennük durvaság, az emberek mosolyogtak, amikor elolvasták. Nagyszerű éllel, de nem bántóan hegyezett ki egy-egy felszólalást – ezáltal egy csomó információt másképp tudtunk eljuttatni az olvasókhoz, mint a szokványos napilapok.

A Kurírnál, ha beérkezett egy hír, még kötelező volt utánanézni az ellentétének is, meg kellett adni a másik félnek is a megszólalás lehetőségét, hátha neki van igaza. Ehhez képest engem, akinek az újságírás egyet jelent a gyors, korrekt, informatív, friss hírekkel, a lényegre törő tudósításokkal, az elgondolkodtató, tényfeltáró riportokkal, az izgalmas interjúkkal, rettenetesen zavar, hogy ma már nem tudom elhinni, amit a bulvárlapokban olvasok, mert nem tudom, mi igaz belőle, és mi nem. Ezt a fajta újságírást valóban lehet művelni telefonon keresztül is.

– Hogy élted meg belülről az „akkori bulvártól” a „mostani bulvárig” vezető folyamatot?

– Két évig dolgoztam a Kurírnál – egy idő után kezdtem azt érezni, hogy még oldottabb, még lazább cikkeket várnak tőlünk. A főszerkesztő pedig sorra vált meg azoktól az agyaktól, akikről tudta, hogy nem fognak betörni – akik nem voltak hajlandók lemenni békába. Éreztem, hogy ebből nem lesz semmi jó, és láttam az új, fiatal munkatársakat, akik nagyon lelkesek voltak, de ők már valami mást akartak. Nem vártam meg a felmondást, magam jöttem el. A Kurír pedig szépen lassan átalakult „klasszikus bulvárrá” – aztán megszüntették.

– Húsz év alatt több száz interjúd jelent meg különböző lapokban. Mi alapján választottad ki a most megjelent harminchetet?

Dedikálás közben. Fotó: Deák Szabolcs
– Nagyon nehéz volt a válogatás – gondolj bele, csak a Kurírban milyen interjúim jelentek meg hetente többször. A kiadó vezérigazgatójának ötlete volt, hogy a Németh Miklós volt miniszterelnökkel készített – 1999-ben, a Magyar Hírlapban megjelent – interjúm címe, az Erről még nem beszéltem senkinek legyen a könyv címe is, és próbáljam meg azokat a beszélgetéseket kiválogatni, amelyekre ez az állítás tényleg igaz.

– Csak erre a harminchétre volt igaz?

– Volt több is, de a kiadó kért egy terjedelmi korlátot. Kimaradt például az az interjú, amelyet 1999-ben készítettünk Szakonyi Péterrel közösen Mark Palmerrel, aki 1986 és 1990 között az USA budapesti nagykövete volt, és akkoriban igen aktív szerepet játszott a magyar közéletben. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy egyik alakítója volt az új magyar demokráciának, majd szinte az egyik napról a másikra távozott. Interjút, különösen az egykori magyarországi tevékenységéről ezután nem adott, de velünk kivételt tett. Kimaradt egy nagyon bizalmas, szerelemről szóló, gyönyörű beszélgetés Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel, egy nagyon tartalmas eszmecsere Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal, és még sorolhatnám a neveket.

Több interjút készítettem Ságvári Ágnessel, a Fővárosi Levéltár volt főigazgatójával. Ő nagyon vitatott személyiség. Komoly kutatásokat végzett az 1944-ben érvényben lévő törvények szerint elkobzott zsidó vagyonokkal kapcsolatban, és – ami halálosan izgalmas – ő volt az, aki 1956. október 23-ától több napon át vezette – Babcsák Istvánné Fehér Margittal felváltva – a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége üléseinek jegyzőkönyvét. Ezek voltak az úgynevezett lila füzetek – lila fedelű, nagyvonalas iskolai füzetek –, amelyek megszületésének körülményeiről érdekesebbnél érdekesebb információkat tudtam meg tőle. Erről 1996. decemberében jelent meg az interjúm a Magyar Hírlapban. De kellett valahol egy határvonalat húzni, el kellett dönteni, melyik ujjamat harapjam le. Nem volt könnyű, de örülök, hogy a könyv elkészült. Merem remélni, hogy a fiatal olvasók – egy-egy ember drámáin, örömein, sikerein és kudarcain keresztül – sok mindent megtudhatnak belőle, amit a történelemkönyvekből nem lehet.

– Van valami – tanulható, elsajátítható – technikája annak, hogyan lehet kihúzni valakiből, „amiről még nem beszélt senkinek”?

– A „kihúzásnak” nincs technikája. Ahhoz, hogy az interjúalanyod szívesen és őszintén beszéljen, nem kell más, mint egy hihetetlen alázat a szakma, az ember és a téma iránt, és nagyon komoly felkészülés. Ha meg tudod hökkenteni az interjúalanyodat egy-egy olyan kérdéssel, amelyből tökéletesen érzi, hogy mindent tudsz róla, akkor kinyílik. Légy nagyon kíváncsi, de soha ne élj vissza a bizalommal. És ne hidd el a szerkesztőnek vagy a kollegáknak, hogy elég felületesnek lenni. Sok-sok emberrel készítettem interjút, és nem számított, hogy az illető államelnök vagy szabómester: egyforma tisztelettel, érdeklődéssel, nyitottan és felkészülten ültem le vele beszélgetni. Vélhetően ezt is megérzik bennem. Például O. Nagy Imre, az Ybl Bank vezetője, aki egy időre Ausztriába távozott a rendőrség elől. Ez még a kuríros időszakban történt.

Soha nem derült ki, hogy miért engem, de felhívott, hogy hajlandó elmondani az egész sztorit. Kivittek bennünket – nem egyedül mentem, mert tudtam, kell mellém egy olyan újságíró, aki merészebb, piszkálódóbb, rámenősebb tud lenni, és Bak Misi ilyen volt – a titkos találkozóra. Nem tudtuk, hol vagyunk, az időnk megszabott volt és magnót sem használhattunk. Amikor a bankvezér úgy érezte, hogy mindent elmondott, távozott. Vittünk magunkkal táskaírógépet, nekiültünk, megírtuk, és telefonon beolvasva leadtuk az anyagot a szerkesztőségnek. A másnapi Kurír szenzációja volt, hogy megvan az ember, csak épp a rendőrség nem tudja, hol, mert az ügyvédje közvetített közte és a rendőrség között – de mi jártunk nála.

– Több interjút készítettél neves személyiségek özvegyével, lányával, fiával, unokájával. Ők nyilván nem tudnak – talán nem is akarnak – objektíven nyilatkozni a rokonukról. Van annak valami „trükkje”, ahogyan velük ezt a helyzetet kezelni kell?

– Igen: ismerni kell a tényeket. Amikor Szent-Györgyi Albert özvegyével találkoztam – Marcija csodálatos személyiség! –, úgy ültem le vele, hogy ismertem a férje életét A-tól Z-ig, csak az ő kapcsolatukat nem. Csak erre kérdeztem rá, és így tudtam kontrollálni. Goldberger Leóról is mindent tudtam, de azt a történetet, ami a könyvben is megjelent interjúban olvasható, csak a lánya tudta elmesélni.

– Van valami, amit minden interjúval el szeretnél érni, mielőtt leülsz beszélgetni valakivel? Vagy ez egyénenként változó?

– Minden írásommal az volt a célom, hogy valamilyen üzenetet továbbítsak az olvasóknak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó ideje már eldönthetem, hogy akarok-e valakivel beszélgetni, vagy sem. Ha pedig igen, akkor valamit el akarok mondatni vele. Ilyen volt például az az interjú, amelyet a Prima Primissima díj átadása után, de még a pekingi olimpia előtt készítettem Kemény Dénessel. Sok mindenről beszélgettünk, de leginkább arra kerestem a választ, miként tudta elérni azt, hogy ennek a hihetetlen sikercsapatnak a tagjai, akiket bárhogyan is sztárolnak, mégis emberek tudnak maradni. Ez csak Dénesnek, az ő kiváló pedagógia képességeinek, következetességének köszönhető.

– Sosem gondoltál arra, hogy valami jövedelmezőbb formát válassz az interjúidnak? Kepes András készített a legutóbbi műsorában hasonló portrékat – gondolom, jóval nagyobb gázsiért, mint amit egy újság fizetni tud.

– Kepes Andrissal egy évfolyamra jártunk a MÚOSZ Újságíró Iskolában, együtt tanultuk az újságírást, a televíziózást, a rádiózást is. Az élet hozta így, hogy ő lett a televíziós, én pedig az írott szónál kötöttem ki. A középiskolában még operatőr szerettem volna lenne, de amikor érettségiztem, nem indult operatőri szak a főiskolán. Kipróbáltam a rádiózást, Rangos Katival együtt gyakornokoskodtunk a Magyar Rádió Krónika rovatában – ő maradt, én a Magyar Televízióhoz pártoltam, ahol voltam szerkesztő, riporter, forgatókönyvíró és fesztiváldíjas dokumentumfilmek alkotója. Mégis a nyomtatott sajtóban teljesedett ki a pályám, és ezt ma már nem bánom. Igaz, mindig is élt bennem a vágy, hogy ha fórumot találok hozzá, akkor elindítom a „kandallós” beszélgetéseimet a nagy amerikai show-k mintájára – de ez csak bennem fogalmazódott meg. Lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem.

– Már sohasem fogod megvalósítani?

– Ilyet nem mondok. Ha felkérést kapnék rá, biztos, hogy megpróbálnám.

Névjegy
Pályáját üzemi lapos újságíróként kezdte, majd szerkesztő-riportereként a Magyar Televízióhoz került. A nyolcvanas évek közepén a Magyar Nemzet munkatársa lett. A következő állomás a Képes 7, Gyapay Dénes felkérésére alapítóként vett részt a magazin elindításában. Miután a pártközpont „lefejezte a vezérkart”, nem sokkal később újra vált. Szűcs Gábor invitálására a Kurírnál dolgozik főmunkatársként. Innen a Griff című új hetilaphoz megy, majd a főszerkesztőt, Kereszty Andrást követve a Népszavához szegődik ugyancsak főmunkatársnak, de fél évnél tovább nem marad. „Nem éreztem jól magam: bár volt felületem, dolgozhattam és dolgoztam is, a belpolitikai rovat vezetőjével nem tudtunk azonos módon gondolkodni, folyamatos vitáink voltak. Aztán eljött a pillanat, hogy Fenyő Jánossal kerültem összetűzésbe – és másnap már nem voltam a Népszavánál. A ’94-es választást még végigcsináltam, de ott elegem lett a politikai újságírásból.

Nem gondoltam, hogy úgy állok fel a Népszavától, hogy ezzel befejezem a státuszos pályát, de az élet másként hozta: azóta szabadúszó újságíróként létezem. Akik ezt kényszerből vállalják, a legtöbben belerokkannak. Nekem úgy sikerült talpon maradnom és tartalmas életet élnem, hogy elkezdtem több lábon állni, és több mint 15 éve komolyan foglalkozom a PR-ral és rendezvények kommunikációjával. Közben pedig folyamatosan publikálhattam, több mint egy évig az interjúk, portrék vezető szerkesztője lehettem a Világgazdaságnál. Az újságírás, a szerkesztés megmaradt örök szerelemnek, és a mai napig művelem” – idézte fel pályájának főbb állomásait László Ágnes.

A Táncsics-díjas újságíró a szakmai közéletben is aktív szerepet vállal. 2004 óta a MÚOSZ Tagfelvételi Bizottságának elnöke, évek óta a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás kommunikációs vezetője.
Kovács Bálint