Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. június 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Interjú Szabó László Róbert Marabu karikaturistával, képregényrajzolóval
„Ritkán nevetek”
2010. július 23. péntek, 11:08
Az a rajz, amin lehet nevetni, az biztosan igaz, vallja Marabu, számos képregény és rengeteg rövid képsor rajzolója, emellett többek között a HVG és a Népszabadság karikaturistája, akivel arról beszélgettünk, hogy mitől lesz túl pofátlan egy karikatúra, és hogy mi történik akkor, amikor egy témáról semmi sem jut eszébe az egyszeri rajzolónak.
Marabu (fotó: Kallos Bea)

– Hogyan született meg egy rajz a pályája kezdetén, még a digitális kor előtt?

– Amikor a kilencvenes évek elején igazán beindult itthon a karikatúrarajzolás, akkor volt a fénymásolás hőskora is, megjelentek a kis fénymásolók szerte az országban. Otthon kézzel megrajzoltam a rajzokat, besatíroztam filccel a fekete foltokat, majd elmentem lefénymásolni a kész darabokat, mert az eredetiket nem akartam otthagyni a szerkesztőségekben. Tudta az ember, hol lehet sima vonalasakat olcsón, a nagy fekete felületeket drágábban másolni. Miután lemásoltam a rajzokat, beraktam őket egy mappába, aztán – mivel váci vagyok – bejöttem hetente egyszer Budapestre, sorban járni a szerkesztőségeket, és házalni a rajzokkal.

– A színes rajzok is így készültek?

– Akkor még nem nagyon voltak színes rajzok a lapokban, illetve a Ludas Matyinál volt – ami egy újabb sajtótörténeti kaland volt. Oda szintén a fekete-fehér vonalas rajz fénymásolatával mentem, viszont a kidolgozás úgy folytatódott, hogy rámentem a rajzra egy pauszpapírral, kirajzoltam a kontúrokat, és jeleztem hogy mit milyen színnel szeretnék kitölteni, színezni. Ezt megkapták a nyomdában a kifestő lányok, akik kifestették a fóliát, és azután ment a nyomdába. Ami elképesztő volt, hogy néha az eredeti elképzelésektől teljesen eltérő színei lettek a rajzoknak.


– És most?

– A számítógép 1997-98 környékén jelentek meg a szakmában, akkoriban páran – például Joe – már használták a rajzoláshoz, ezek a gépek akkor még persze nagyon elmaradtak teljesítményben a mai eszközöktől. Nekem mindenesetre sokat segített a számítógép, mert botkezem van, vonalat húzni még csak-csak megy, 20 év alatt idáig azért eljutottam…

– Legalábbis meglepő vallomás ez egy hivatásos rajzolótól…

– Ez nem vicc, meg lehet nézni, hogy egy művész hogy csinálja, ez nekem nem megy. Ha próbálok művészkedni, mindig nagyon fals dolgok jönnek ki belőle, ezért mindig visszamegyek az egyszerű formavilághoz. Ahogy a kifestő lányok, úgy a számítógép is tud segíteni, hogy jól nézzen ki a rajz: nyomtatásban úgy néz ki, mintha a szerző jól megcsinálta volna. Gépen még nem rajzoltam – firkálgatni nemigen lehet a gépen –, én alapvetően papíron dolgozom és radírozgatok, utána feltöltöm a képet és retusálgatok rajta, a kihúzott vonalakat kiigazítom. És ez még nulla, nem ez a legnagyobb találmány, hanem az hogy ha végeztem, egy pillanat alatt el tudom küldeni…korábban mindez beutazással járt, vonatozással, villamosozással, rengeteg idővel.

– Sosem gondolt rá korábban, hogy Budapestre költözik?

– Nem, mert nem szeretem Budapestet. Biztos vannak szép részei, de ahol előfordulok, azok általában nem azok. Én jártam korábban Budapestre dolgozni is rendesen, aktatáska, öltöny, meg minden, de akkor sem szerettem meg.

– Az otthon, egyedül végzett munka nem viseli meg?

– Én egy magamnak való típus vagyok, a saját kuckómban jól érzem magamat. Ami viszont hátránya annak, hogy ma már minden rajzoló otthonról dolgozik, hogy széthullottak a szerkesztőségi társaságok. Annak idején hetente összejöttünk rajzolók, mivel egyszerűen szükség volt erre a leadások miatt. Meg hát az újságírók is találkoztak a rajzolókkal, hozták a témákat, meglátásokat, gondolatokat, amiket aztán meg lehet rajzolni. Ha pedig az ember be van szorulva otthonra, akkor hiába van internet, az ezt nem tudja pótolni. De a legtöbbet ezzel a fiatalok veszítik, akiknek nincs hova menni, nincs társaság amihez csatlakozhatnának, és hozzájuk sem tudnak a még fiatalabbak csatlakozni, nincsenek műhelyek, ahol továbbélhetne a szakma.

– Minden karikaturista külsősként dolgozik már?

– Úgy tudom mindenki, nem tudok senkiről, aki állásba került volna az utóbbi időben, illetve aki volt, azt is külsőzésre fogták.

– Arról lehet tudni, hogy sok olyan munkája volt, ami nem kapcsolódott a rajzoláshoz, de arról kevésbé, hogy a rajz alkalmazott válfajaival foglalkozott volna. A grafika kereskedelmi ága, a reklámipar sohasem szippantotta be?

– Volt pár rövid kalandom a reklámmal, de amihez én igazán jól értek, az a karikatúra. Az egy elképesztően szubjektív dolog, nehezen tud illeszkedni máshoz, főleg a reklámhoz, mert az teljesen más, alkalmazott műfaj. A karikaturisztikus rajz meg a karikatúra nem ugyanaz. Meg rá is kellett döbbennem, hogy nem vagyok olyan jó grafikus, továbbá hogy nem tudok együttműködni a reklámos stábbal, akik rengeteg módosítást és javítást kértek minden egyes rajznál, ami mint reklámanyag valószínűleg jobb lett mit az eredeti rajz, de a végén mindig annyira ki lett herélve, hogy már kezdtem szégyellni, mert minden elszállt belőle, ami nekem fontos volt, a poén, a tartalom, minden. Nekem nagyon fontos, hogy a karikatúra átfolyjon a saját belső világomon, még más ötletét sem szoktam megrajzolni.


– És mi történik akkor, amikor egy lapban kell az illusztráció, de nem megy? Volt olyan, amikor az istennek nem jutott semmi az eszébe?

– Nagyon sűrűn előfordul, hogy mondjuk a Népszabadság Fórum rovatában már az első írásnál nehéz kitalálni bármit is, mert olyan nehezen megközelíthetőnek tűnik a téma – aztán később nagy sajnálatomra érkezik egy válasz rá, amihez szintén rajzolni kell, aztán még egy újabb válasz…ilyenkor igazi kín valamit kitalálni, amikor már az elsőnél is nehéz volt a szülés. Nagyon zárt, kötött témára egyébként sem könnyű igazán jó viccet csinálni, ha nagyon nem megy, akkor az szokott beválni, hogy egy éles fordulattal általánosítom, így könnyebb megfogni a dolgot. De a lapzárta mindig segít, olyan még nem volt, hogy ne született volna rajz.

– Számos karikatúra látszólag nem is törekszik az árnyalt üzenet közvetítésére, hanem nagyon didaktikus, allegorikus formában tálal egy-egy szituációt – mi lehet az oka annak, hogy az ilyen típusú rajzok nagyon elterjedtek a vezető nyugati lapokban, mint például a The Economist?

– Ahol hatalmas fejekkel ott ülnek a politikusok a lap második oldalán…talán az, hogy sokan nem is azt várják el egy karikatúrától, hogy szellemes legyen, hanem hogy megfogalmazzon egy ítéletet, és ezt teljesítik is ezek a rajzok. De bizonyos karikatúrák bármilyen zseniálisak is, nem férnének meg a második oldalon. Mert azt ne felejtsük el, hogy bár a hetilapok második oldalán ezek a didaktikus rajzok kapnak helyet, de azért a végén ott vannak a jól megcsavart, többrétegű, nagyon okos rajzok is. Ezek ha a címoldalon jelennének meg, egész más jelentőségük lenne, a lap és az olvasók szempontjából, mint valahol a tizedik oldalnál lent, a többi rajz között, ahol kicsit rötyögünk rajta. Ott nem olyan hangsúlyos, ott nem egy zászló amit felemel a lap. Azt hiszem, bizonyos helyeken nem is lehet túl állon vágó rajzot csinálni, mert egyszerűen túl pofátlan lenne, túl udvariatlan. Sokszor érzem én is, hogy egy bizonyos témát egy adott lap adott oldalára nem rajzolhatom meg. És nem arról van szó, hogy a rajz hülyeséget mond: a humor az él, amit kimond az benne van, de hogyha felhúzzuk a ház oldalára, óriásplakáttá felnagyítva, már nem lesz jó, igazságtalan lesz – mindennek megvan a maga helye.

– 2007-ben megkapta a Brenner Györgyről elnevezett díjat is – mit gondol az ő munkásságáról, és kiknek a rajzait szerette leginkább az utóbbi évtizedekből?

– Brenner nagyon politizált, nem örültem annak, hogy sokszor nagyon kötötten gondolkodott bizonyos kérdésekben. Nagyon rossz dolognak tartom azt, amikor az ember saját táborától nem tud felszabadulni, én is nagyon félek attól, hogy elfogultak lesznek a karikatúráim: másnál sem szeretem, és igyekszem hogy az enyéim se legyenek azok. Mindig próbálom átgondolni a karikatúráimat a másik oldalról is – ha onnan is működik, akkor „igaza van.” Amin lehet nevetni, az biztos igaz. A legnagyobb hatás egyébként Sajdik, Sajdik és Sajdik, már gyerekkorom óta, és ahogy nőttem, úgy jöttek elő a többi rajzolók. Például Jelenszky, akinek nagy peche van, mert anno nem kerülhetett be a Ludas Matyiba, úgyhogy szerencsétlen kilószámra nyerte a külföldi díjakat. Volt olyan, hogy helyette egy minisztériumi hivatalnok ment ki átvenni egy díjat, puszi a Lolobrigidával, majd hazatérve behívták a Jelenszkyt, hogy tessék kartárs, itt az újabb díja. Egyébként én igen ritkán nevetek, nem az a könnyed társasági ember vagyok, aki könnyen feloldódik. A jobb viccekre is inkább azt mondom, na ez jó volt, de nem feltétlenül nevetek rajuk. De például a Szmodis olyan, hogy rajta nevetek, ő a humorban nem akárki. De például Tettamanti megint más, őt inkább grafikusnak mondanám ő nem vicceket csinál. De vannak még sokan nagyon jók, akik egyszerűen nem tudnak hová rajzolni, mert eltűntek a lapok.

– Viszont itt van egy ideje az internet, ahol úgy tűnik a karikatúra megtalálja a közönségét (a rövid képsorokat, comic stripeket közlő Párkocka.hu harmadik, Marabu blogja pedig ötödik lett a Goldenblog kultblog kategóriájában). Ez nem biztató?

– Nagyon örülök ennek, mert felpörgeti a dolgokat – kivéve, hogy bár mindenki szeret klikkelni, de senki nem nyúl a zsebébe hogy megfizesse a munkát. Az internet elhozta azt az időt, amikor mindenki úgy érzi, hogy a szórakoztató tartalmak ingyen járnak, pedig itt van ez a négy rajzoló (a Párkocka.hu alkotói, Marabu mellett Göndöcs, Grafitember és PLÁ – a szerk.), aki azért szintén szeretne valamiből megélni, de szerintem ebből nem lehet pénzt csinálni.


– De például Grafitember eddig is ingyen tette közzé a munkáit.

– Igen, ő másképpen indult, neki volt egy munkája, ami mellett játékból rajzolgatott, aztán megunta hogy ötven ismerősnek kellett elküldeni e-mailben a rajzait, éppen bejött a blog, és feltette őket. De amikor már éppen fáradt és nincs kedve rajzolni, amikor inkább a sezlonon ülne egy sörrel a kezében, a látogatók tömege követeli hogy rakjon fel újabb rajzokat – de milyen alapon?

– Ez az internet sajátos gazdaságtanának a része, ha valaki belevág, vállalnia kell ezt is…

– De így nem lehet megélni belőle, és ezen az sem segít, ha a blogon publikált rajzok könyv formában jelennek meg. Ezt én egyébként is egy eléggé fals dolognak tartom, mármint hogy a könyv támogassa az internetes forgalmat. De hiába követik tízezren a rajzokat az interneten ingyen, mégsincs elég ember, aki annyi könyvet megvásárolna, amennyivel már megérné azt kiadni – én is próbálkoztam több könyvvel is, de nekem legalábbis sajnos nem jött be.

Névjegy – Marabu
Marabu (eredeti nevén Szabó László Róbert) magyar karikaturista és képregényrajzoló. Jelenleg Vácott él. Könyvtár-magyar irodalom szakon végzett a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Könyvtárosi pályáját feladva kezdett el rajzolgatni az 1980-as években, eleinte csak saját szórakoztatására. Akkoriban a képregényre, kedvenc műfajára még nem igazán volt vevő. A hobbi mellett újságkézbesítő munkát végzett. Az első publikált képregénye a szombathelyi Brrr Zseni Dániel TKF diáklapjában jelent meg 1985-ben, 1987-ben a Galaktika oldalain jelentkezett Hörpölin és Hupcihér fantasztikus kalandjaival. 1988 óta jelennek meg rajzai a sajtóban. 1990 óta rendszeresen publikál. Kezdetben Sz. L. R. szignóval jelentek meg a munkái, a Marabu művésznevet 1992 óta használja.Főbb műfajai: közéleti karikatúra, politikai vicc, szöveg nélküli karikatúra, blődli, geg, börleszk humor, comic strip. Műveinek főbb megjelenési helyei: Népszabadság, HVG, Hócipő, Kretén, Krampusz, Ludas Matyi, Népszava, Pesti Vicc, Szabad Száj, Veszett Veréb. (forrás: Wikipédia )

Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek