Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2014. szeptember 18.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Beszélgetés Rajnai Attilával
„Az alibi-újságírásnak nincs értelme”
2007. június 28. csütörtök, 09:56
Míg sokan azt állítják, Magyarországon nincsenek meg a tényfeltáró újságírás feltételei, Rajnai Attila több mint egy évtizede írja riportjait az Élet és Irodalomba. Vallja és cikkeivel bizonyítja, hogy ha valaki akar, akkor a körülmények ellenére is tud érdemi munkát végezni. Legutóbb az őszödi beszéd kiszivárogtatóját próbálta megkeresni.
Rajnai Attila fotó: Riskó Gáspár

– Tavaly szeptember óta dolgoztál az őszödi cikken, ami végül május végén, a beszéd évfordulóján jelent meg. Hogy kezdtél neki? Ez a kérdés nyilván mindenkit foglalkoztott már az első pillanattól kezdve.

– Nem is értem, miért nem ugrottak rá jobban újságírók már akkor. Miért nem foglalkozott vele senki rajtam kívül?

– Több hónapig dolgoztál rajta, és végül mégsem jutottál el a válaszig. Lehet, hogy nem akarnak, nem tudnak ennyi energiát belefektetni egy bizonytalan cikkbe?

– Pedig foglalkozni kell vele. Ez egy történelmi szituáció volt, fontos, hogy szivárgott ki a beszéd, mi történt ott Őszödön. Folyamatosan figyeltem az ügyet, összegereblyéztem a nyilatkozatokat, így összejött egy markáns anyag, szembesíthettem egymással az állításokat. Sokat kellett küzdenem azért, hogy fogadjanak, és szóba álljanak velem. Mindenki azt mondja a kész anyagra, hogy elég homályos a történet – de eddig lehetett eljutni. Annyi biztos, hogy nem kint, hanem bent vették fel az anyagot. Megvizsgáltam a benti viszonyokat, de nem jutottam előrébb, így megnéztem a landolási oldalt is. Egyetlen média nem mondta, hogy kérem, én tudom, hogy ki volt, de nem mondhatom meg, mert védem a forrásomat. Csak annyit mondtak, hogy bejött ide egy ember, nem ismerném meg, nem tudom, mi volt ráírva – ez egy elég furcsa sablonszöveg volt –, szóval kiderült, hogy mindenki azonos módon kapta meg a cd-t. Azok között, akik ellenőrizték a forrást, találtam egy újságírót, akinek elég komoly politikai kapcsolatai vannak. Egyelőre eddig jutottam.
Pedig szóban a szocialistáknál is sokan szorgalmazzák, hogy legyen belső vizsgálat – ehhez képest, amikor megjelentem, nem azt mondták, hogy uram, ki akarjuk deríteni az igazságot, elmondjuk, amit tudunk, aztán próbáljon maga is valamit kideríteni. Nem, amikor meghallják, hogy Őszöd, akkor amnéziába esnek, a frász töri ki őket és elmenekülnek. Olyan, mintha leprás lennék. Itt nagyon bűzlik valami, de én akkor is szeretném kideríteni az igazságot.

– Gyakran előfordul, hogy ennyire elzárkóznak, és nem sikerül információt szerezni?

– Ilyen, mint a magyar politikus, a világon nincs. Akármilyen kis vidéki hetilaptól is keresném őket, az érdemi kérdéseimre válaszolniuk kellene. A tokaji történetnél is ez volt a gondom. Legalább mondanák azt, hogy nem nyilatkozom. De egyszerűen szóba sem álltak velem, letagadták magukat, kinyomták a telefonjukat, a legolcsóbb trükkökkel hárították el a válaszadást.

– Ennek ellenére a cikk megjelenése után perrel fenyegettek, és azzal is megvádoltak, hogy politikai megrendelésére írtad a cikket.

– Azt veszem észre, hogy nagyon rátelepedett a politikára a propaganda és a PR. Valószínűleg a tanácsadóik találják ki, hogy erőteljesen másról kell beszélni, és az emberek majd azt hallják meg. Hiába teszek fel érdemi kérdéseket, hiába olvassák százezren a cikket – úgy vannak vele, hogy azok úgysem a mi szavazóink. Az őszödi cikkem megjelenésekor Lendvai Ildikó azzal jött elő, lehet, hogy egy köztisztviselő másolta le a szalagot. Ezt most hallottam először, hiszen kezdetektől arról szólt a fáma, hogy két felvétel van. Gondolom megírták neki, ő elmondta, a hívek meg hátradőltek, hogy jól van, csak valami hülye újságíró keverte össze a dolgokat.
Visszatérve az előző kérdésedre, hozzá kell tennem, hogy nekem a legtöbb esetben már nincsenek gondjaim az információszerzéssel. Sőt, politikusok rendszeresen megkeresnek azzal, hogy van egy jó sztorijuk, mesélik egymásról az óriási pletykákat. Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy a parlamentben vagy a közgyűlésben tessék ezt elmondani. Az ilyenekből általában nem is lesz semmi, mert többségük egyszerű büféáskálódás.

– Ha a történet hitelesnek tűnik, de névtelenséget kér az informátor, megírod?

– Ha ő az egyetlen forrás, az egyetlen bizonyíték, csak akkor, ha per esetén vállalja, amit mondott. Bizonytalan dolgokat mindenáron közölni – ezt nem lehet. Ha meg akarom tartani a forrásomat, hallgatni kell. Nekem is van sok olyan riportom, ami nem jelent meg, nem kaptam érte pénzt, pedig rengeteg munka van benne. Mindig azt mondom, hogy nyugi van. Nem nagyon különbözik ez egy bírósági eljárástól, itt is kell lennie tanúnak.

– Az őszödi riportot folytatod?

– Hogyne, ez a sztori még nincs kész. De nem úgy folytatom, hogy most a jövő hétre feltétlenül írok valamit. Rajta tartom a kezem, figyelek. Zajlik az élet, előbb-utóbb csak megszólal valaki. Van olyan cikk, amit az élet ír, ez is olyan. Lehet, hogy csak két év múlva lesz kész a következő része.

– Azt kérdezed, hogy miért nem mentek rá más újságírók is erre a témára? Az egyik gyakran hallható válasz szerint Magyarországon nincsenek meg a tényfeltáró újságírás feltételei, a jogi keretek nem megfelelőek.

– Vannak ebben részigazságok, kétségtelen. Hiába van például a nyilvános adatok kezeléséről törvény, mind a mai napig szinte perrel kell kikényszeríteni bizonyos adatokat, közpénzekről szóló szerződéseket. De a sajtótörvény alapvetően rendben van: ha valaki tévedett, akkor helyre kell igazítani.

– Szakmabeliek pedig sokszor arra hivatkoznak, hogy nincs pénz erre az időigényes és költséges műfajra.

– A sportban is mindig azon kezdenek el sírni, hogy nincs pénz. De ha valaki csinálni akarja – legyen az teniszező vagy kajakos –, akkor a körülményektől függetlenül meg tudja csinálni. Imádom a fotózást, és például Robert Capa képeiről mindig eszembe jut az első meg a második világháború kora – hát azok a fotósok milyen körülmények között csinálták azokat a képeket? Most olyan a futballtársadalmunk, hogy mindenki lazsál edzésen, de én hiszek abban, hogy ha valaki futballista akar lenni, akkor nekiáll, és edz magától.
Hosszú távon csak érdemi újságírást lehet csinálni, és Magyarországon ma nem ez a trend. Ez alól csak az ÉS és néhány lap kivétel. Az, amit a multinacionális cégek csinálnak a lapokkal, hogy állandóan csak a bevételt meg a reklámokat számolgatják, nem vezet sehova. Az újságírást nem lehet elspórolni, ha nem fizetik meg az érdemi újságírókat, ha csak gyakornokokkal meg műkedvelőkkel íratnak cikket, akkor ne csodálkozzanak, hogy csökken a példányszámuk. Agyalással meg publicisztikával nem lehet egy lapot telerakni. Az sokáig nem fog menni, hogy én megírom az érdemi cikkeket, és mindenki átveszi, hozzátesznek valamit, feltupírozzák – ez a legkönnyebb. De ha így van, ha a lapok nem teremtik meg a lehetőséget a minőségi munkára, akkor még mindig lehet egyedül edzeni. Én negyven éves vagyok, lassan húsz éve megyek folyamatosan. Nincs meg a klasszikus családi idill, nincsenek ünnepek, ez benne van a pakliban, mint ahogy az is, hogy soha nem lesz nagy házam és autóm. Az egy másik út.

– Te miért emellett döntöttél?

– Szeretném a teljeset megírni, ától cettig. Rövid az életünk ahhoz, hogy középszerűek legyünk. Az alibi-újságírásnak nincs értelme. Nem elég, ha egy konfliktusban leírjuk, hogy mit állít az egyik oldal, és mit a másik, muszáj egy picit a szürke tények mögé is látni. Ha felteszünk néhány kérdést, és megpróbálunk rájuk választ kapni, az már növeli a terjedelmet, és akkor már azt mondják, hogy az tényfeltáró újságírás. De ha valaki szereti ezt a hivatást, akkor bármilyen lapnál van is, ha akarja, egy picike felületre is oda tudja tenni a gyöngyszemet. Lehet az egy kis cikk arról, hogy késnek a vonatok, de fontos, hogy törekedjen arra, hogy mindent megtegyen a cikkért. Az érdemi újságírás is olyan, mint a McDonalds: a takarításnál kell kezdeni, meg a krumplisütésnél, az alapoknál, hogy a végén átlásd az egészet.

– De kíváncsi is vagy mindenre, ugye?

– Igen, engem minden érdekel, enélkül nem megy. Egy vidéki lapnál voltam újságíró, amikor az egész szerkesztőségből én jelentkeztem egyedül egy gazdaság átalakításáról szóló tudósításra. Ott láttam először, hogyan fejik a tehenet, hogy készül tej, nagyon érdekes volt. Alázatra is szükség van, soha nem szabad felülről nézni semmit. A legegyszerűbb embereknek is nagyon érdekes történeteik vannak. Megtanultam, hogy őket kell figyelni, nem én vagyok fontos.

– A kíváncsiságon kívül mi kell még ahhoz, hogy jó újságíró legyen valaki?

– Kíváncsiság, érzékenység, és nagyon jó erkölcsi alap. Kell legyen egy alapvető, megingathatatlan hite az embernek. Határozottnak kell lenni, tudni kell, és én tudom, hogy mit akarok. Megyek, csinálom, és nem érdekel a többi része.

– Mi a biztosíték arra, hogy megőrizd a függetlenséged? Csak a saját erkölcsi tartásod?

– Igen. Nem kell megijedni attól, ha meg akarják mondani, hogyan írj meg valamit. Akkor fel kell állni. Velem is előfordult, de áldom a sorsom, hogy csak ritkán alakult így. A pályám kezdetén, 1996-tól sajtóreferens voltam a kecskeméti önkormányzatnál. Pályázat útján, friss diplomásként nyertem el az állást. Én ott is szakmai akartam lenni. Szerencsémre nyilatkozni nem kellett, az volt a feladatom, hogy megalapítsam az önkormányzati újságot, képviseljem a várost és a hivatalt. Aztán amikor a politika megpróbált rátelepedni, jöttek a konfliktusok. Azt mondtam akkor is, hogy nem szabad hazudni. Leváltottak. De előfordul, hogy most is hívnak.

– Szóvivőnek?

– Igen, vagy sajtósnak. Egy párt is megkeresett már. Az a kétségbeejtő, hogy lehet olyan pillanat, amikor az ember mélyponton van, és igent mond. Szerencsére most egyáltalán nem ilyen stádiumban vagyok, de volt már olyan, hogy úgy gondoltam, abbahagyom az írást. Az a probléma, hogy én nem az az ember vagyok, aki elkezd hajlongani. Én megmondom, hogy valamit hogy lehet és hogy érdemes csinálni – de ha nem tetszik nekik, akkor azért az egy-két hónapért nem érdemes váltani. Ha valaki elvállal egy ilyen munkát, nem nagyon tud visszakerülni a szakmába.

– Mégis vannak olyan pillanatok, amikor el tudnának csábítani. Mivel?

– Főleg a pénz lenne, amiért csinálnám. Végre lenne egy kis biztonság, kevesebb munkával a mostani sokszorosát kereshetném meg, esetleg félre is tudnék tenni. Mert ez azért nem az a szakma, ahol megyünk télen síelni, nyáron nyaralni. Mondjuk nem is nagyon tudnék szabadságra menni, mert bármikor bejöhet valami. Még egy hetilapnál is van hírverseny. Főleg, ha megtudom, hogy más, például a HVG is ott motoz az ügy körül, akkor indulni kell.

– Egy életrajzodban azt írtad, hogy szépírónak készültél. Teljesen letettél már erről a tervedről?

– Igen, így volt, illetve eleve az írás volt az, ami vonzott. Apróságon múlt, hogy végül újságíró lettem. Az irodalom, a kutatás is érdekelt az egyetemen, de már kezdettől írtam különböző lapokba, hogy el tudjak menni a nyári görögországi busztúrákra, meglegyen a sörpénzem. Recenziókat írtam, tudósításokat, nem foglalkoztam vele, hogy ez zsenánt vagy nem zsenánt. Később úgy alakult, hogy nem volt hely azon a tanszéken, ahova úgy volt, hogy meghívnak. Ha lett volna, akkor lehet, hogy még írtam volna egy darabig cikkeket is, de mivel elég gyakorlatias ember vagyok, lehet, hogy belesavanyodtam volna a kutatásba és az oktatásba. Az irodalmi képek pedig elmúltak már, a csalogány füttye egy idő után elhal. Az esszé még közel áll hozzám, és vannak dédelgetett álmaim is, régóta szeretnék írni egy nagy Radnóti-könyvet. Majd meglátjuk, lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Sokszor van, hogy megfeneklek, megcsömörlök, már túl sok az unalmas hülyeség és a korrupció, de vannak érdekes dolgok, ez az őszödi sztori felpezsdített. Mindig jön egy újabb ügy, ami lendületet ad a folytatáshoz.

Névjegy
Rajnai Attila 1967-ben született Kecskeméten. Közművelődészszervezőként főiskolai végzettségett szerzett, majd a miskolci egyetem bölcsészkarán, és az ELTE média-szociológia másodiplomás képzésén tanult. Tanulmányai mellett írt a szolnoki Jászkun Krónikának, szerkesztette a Miskolci Egyetem lapjának irodalmi rovatát.
1997-től 1999-ig a kecskeméti önkormányzat sajtófönöke volt, egyben a Városházi Hírek című lap alapító-főszerkesztője. 1999-től tudósította a megyei napilapot, a Petőfi Népét, cikkei jelentek meg országos lapokban.
Az egyetemen ismerkedett meg Kovács Zoltánnal, az Élet és Irodalom főszerkesztőjével, 1996 óta ír riportokat az ÉS-nek. Az olajmaffiáról szóló, Olaj a bűzre című riportsorozatáért 2001-ben megkapta a Gőbölyös József „Soma” Alapítvány legjobb oknyomozó újságírói teljesítményért járó díját. Tokaji borcsaták címmel írt riportsorozatát 2005 májusában Minőségi Újságírásért Díjjal jutalmazták.
Saját ítélete szerint mégsem ezek, hanem a Ferihegyi haszonlesők című riportsorozata szakmailag a legjobb. A Petőfi Népében jelent meg egy elaltatásra ítélt kiskutyáról írt cikke, ami után rengeteg levelet kapott az olvasóktól – ezt a cikket tartja eddigi legnagyobb közönségsikerének.
Vorák Anita
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek