A tavalyi filmszemle idején a producer Durst György kifakadt és tiszteletkörök nélkül így nyilatkozott az eMasának: „ma a legtöbb kritikusból hiányzik a felelősségérzet. Hiányoznak a magyar sajtóból azok a cikkek, amelyek egy film apropóján tágabb értelmezésre, elemzésre vállalkoznak. Ráadásul a publikációk elvétve követik akár a közönségfilmes, akár a művészfilmes nemzetközi trendet. Nem esik szó az adott film társadalmi szerepéről sem. Bosszantó, hogy a kritikusok javarésze az olvasó kárára igyekszik megfelelni főnökeinek, a lap politikai-ideológiai hátterének.”

A 41. Magyar Filmszemle hetében arra voltunk kíváncsiak, hogy az utóbbi egy évben javult-e a filmesek és az ítészek viszonya; rákérdeztünk, hogy a kritikus hangvételű írásművek általános színvonalával mennyire elégedettek azok, akik – elvben – tanulhatnának is bírálóik gondolataiból.

Trendinek hitt kiszólások, az utca nyelve

Az Egészséges erotika rendezője elöljáróban megjegyzi: kritikuspártinak tartja magát, még akkor is, ha az ítészek rendre „tönkrezúzták” a filmjeit. – Ezért én sosem bántódtam meg – vallja Tímár Péter. – Attól, hogy a tanár bácsi a csemetémre azt mondta, hogy buta, én még szerethetem, nem igaz? – fűzi hozzá, derűsen.

Tímár szerint film és kritika egymást feltételezik; szükség van, szükség lenne mindkettőre. A jelenkori publikációk azonban csak elvétve igazolják, hogy íróik különbek, felkészültebbek, profibbak, mint azok, akik – internetes blogokban, fórumoldalakon – névtelenül vagy álnéven írnak. – Néhány vitriolos tollú úgynevezett kritikus teljesen elmérgesítette a helyzetet. Ők nem is kritikákat írnak, hanem a becsületsértést súroló, egyoldalú fércmunkákat. Az újságírók többsége ma már képtelen „tanítani”, navigálni az olvasót és az alkotókat, képtelen új ötletekkel, megfontolandó felvetésekkel előállni; gyanítom azért, mert nem rendelkezik biztos tudásanyaggal és azt sem sejti, hogyan készül egy film – mondja Tímár Péter. – Az is zavar – teszi hozzá –, hogy a humor, a finom irónia ritkán tűnik fel a kritikákban, ugyanakkor a trendinek hitt kiszólások, az utca nyelve része lett a bírálatoknak.

– A kritika lassan kimerül abban, ki mennyi csillagot kapott – ad hangot elégedetlenségének Kántor László, az Új Budapest Filmstúdió ügyvezetője is. A Magyar Producerek Szövetségének alelnöke szerint a klasszikus újságírás veszített erejéből, s az átalakuló média mindent leegyszerűsít, indoklás nélkül minősít. – A kezdő újságíróknak lassan külön kurzust kell tartani arról, mi a különbség kritika és fikázás között. Utóbbi már-már önálló műfaj.

Önálló, dokumentumfilmes csatornát szeretne a szakma

– A filmes szakma nagyon igényli a színvonalas kritikát, az elemző értékelést, de maga sem tesz meg mindent ezek megszületéséért. Leszoktunk arról, hogy egy-egy tévébemutató előtt kópiát küldjünk a szerkesztőségekbe – árnyalja a képet önkritikusan Buglya Sándor, a Dunatáj Alapítvány elnöke, producere, aki a dokumentumfilmekre irányuló újságírói figyelem hiányát különösen fájlalja. – A mozik szinte csak amerikai filmeket játszanak, ott még a magyar és európai játékfilmek is hátrányban vannak. A televíziók érdeklődése sem jelentős a „valóság-filmek” iránt. Főműsoridőben alig kerülnek adásba, mert nem reklámhordozó műsorok. Pedig tapasztaltam, hogy amikor este nyolckor ment egy dokumentumfilmünk a Duna tévében, milyen magas volt a nézettség. A szakma egyébként nagyon hiányol egy önálló, valódi dokumentumfilmes csatornát. Itt lenne az ideje, hogy megszülessen, hiszen a nézők kezdenek hozzászokni ahhoz, hogy szakosodott csatornákon keressék kedvenc műsoraikat.

András Ferenc, a Dögkeselyű és a Nagy generáció alkotója állítja: a két nagy kereskedelmi tévécsatorna szemlélete zavart okoz mind a filmgyártásunkban, mind a média világában. – Arcátlanságnak tartom, amit a kereskedelmi csatornák művelnek. Az általuk ránk erőltetett rossz ízlés, hamis értékrend vezetett oda, hogy egyre több a suk-sükölő producer Magyarországon. Az érték egyre kevésbé fontos, és ez meglátszik a filmeken, de a róluk írt kritikákon is.

Tímár Péter szerint a szerkesztők segítő jelenlétére nagy szükség lenne. – A kiadók spórolnak a szerkesztőkön, ami meglátszik a lapok színvonalán. Az újságírók sokszor nem tudják, mire figyeljenek, és nem is segít nekik senki az eligazodásban. A szerkesztők, az atyamesterek hiányának tudom be azt is, hogy – miként a magyar filmgyártásban – nincsenek műhelyek, a szerkesztőségek nem termelnek ki olyan kvalitású kritikusokat, akik az új nemzedék reprezentánsai lehetnének.

Ha az emberek újra igényes filmeket néznének…

Báron György, a MÚOSZ Filmkritikus Szakosztályának elnöke lényegében egyetért azokkal az alkotókkal, akik keményen bírálják a magyar filmes sajtót. – A szerkesztett tartalom már szinte megkülönbözhetetlen a fórumoldalaktól, a chattől. Olcsó, alpári, kedélyeskedő, populista kritikákat olvasok magam is nap mint nap. Nagy baj, hogy a legtöbb írás a pillanatnyi felfortyanások szintjén „mozog”. Ám ez világtendencia.

Régen a film fontos ügy volt, ma már nem az. Napjainkban bármelyik gagyi média-show fontosabbnak látszik, mint egy művészi alkotás. És ahogy a filmismeret háttérbe szorul, úgy lesz egyre kevésbé fontos dolog maga a kritika. Ha az emberek újra igényes filmeket néznének, egyszeriben újra fontos lenne az is, mi jelenik meg a sajtóban. Elismerem, hogy most rosszabb a helyzet, mint néhány éve volt. De nem hiszem, hogy itt a vég. Abban azonban biztos vagyok – fogalmaz az ÉS-ben publikáló kritikus –, hogy a közoktatás feladata lenne a filmkultúra megismertetése, az eddiginél alaposabb értelmezése, népszerűsítése.