Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2014. november 27.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Schmittelő szerkesztőségek: plágiumügy pro és kontra
2012. április 12. csütörtök, 14:47
Hatalmas publicisztika-hullámot indított el Schmitt Pál plágiumbotránya, különösen a tényfeltáró jelentés nyilvánosságra hozatalától a váratlan lemondásig tartó, pár napos végkifejlete. Vajon ebben a vélemény-tömegben hány szerkesztőség vállalta, hogy nyíltan állást foglal az ügyben, Plagi bá lemondása, vagy éppen Schmitt Pál köztársasági elnök úr maradása mellett felszólalva? Áttekintésünk tanúsága szerint a jobboldaliként számon tartott lapokhoz kötődtek a legemlékezetesebb állásfoglalások: a legkövetkezetesebben a Magyar Demokrata tagadta a plágiumvádat, a legkarakánabbul és legegyértelműbben a Jobbklikk sürgette az elnök lemondását, a leghajlékonyabb szerkesztőség címét pedig a Heti Válasz érdemelte ki.
Schmitt plágiumbotrányának főbb állomásai
Január 11. – A hvg.hu közli a plágiumgyanút felvető cikket
Március 27. – Nyilvánosságra hozzák a tényfeltáró bizottság jelentését
Március 28. – A bizottság tagja, Fluck Ákos ügyvéd kiadja különvéleményét
Március 29. – A Semmelweis Egyetem szenátusa visszavonja a doktorit
Március 30. – Obersovszky Péter elnöki interjúja az m1-en
Április 2. – Schmitt Pál lemond

A magyar sajtó túlnyomó része, bár a szakmai elemzések és a közvélemény szerint is erősen elfogult valamelyik politikai párt iránt, sajátos módon mégis igen ritkán vállalja nyílt és egyenes nyilatkozatokban – úgynevezett endorsementekben – pártszimpátiáit. Ezt az attitűdöt többnyire a választásokat megelőző időszakok illusztrálják a leglátványosabban, amikor rendszerint csak egy-két sajtótermék mondja ki világosan, hogy pontosan melyik pártra voksol. A választások mellett még a rendkívüli politikai események adhatnak alkalmat olyan, nyílt állásfoglalások közlésére, amelyek bár nem feltétlenül a konkrét pártszimpátia kinyilvánításáról szólnak, de egyértelműen jelezhetik, hogy egy adott lap melyik oldalon áll az események megítélésében. Ilyen volt Gyurcsány Ferenc 2006-os őszödi beszéde, a magyar sajtó megosztottságára jellemző sajátos módon az új médiatörvény elfogadása körüli viták időszaka és legújabban Schmitt Pál idei plágiumbotránya is.

„Nem Schmitt Pál húsz éve írt, szakmailag, jogilag és morálisan is vitathatatlan dolgozatát kellene vizsgálgatni, hanem a hvg.hu és a többi internetes portál eljárását.”
Hernádi Zsuzsa, Magyar Demokrata, február 1.
A köztársasági elnök plágiumbotránya úgy tűnik, új színt hozott a hazai újságírásba. Amellett, hogy először fordult elő, hogy a köztársasági elnök (és úgy egyáltalán, politikus) egy lap által kirobbantott botrány következtében kényszerült lemondásra a rendszerváltás óta, az ügy régen látott volumenű publicisztika-termelésre késztette az újságírókat, és ritkán tapasztalt őszinteségre és nyílt kiállásra sarkallta a szerkesztőségeket. A kérdés, amelyben állást foglalhattak a lapok, igen egyszerű volt: most akkor mondjon le vagy maradjon Schmitt Pál? Illetve lemondását követően: jól avagy rosszul tette, hogy lemondott?

Dr. Magyar Narancs

A hetilapok szegmensében gyakorlatilag minden szerkesztőség adott ki nyílt állásfoglalást, kivéve egyet, éppen a botrányt kirobbantó cikket, és azt követően is számos további cikket, publicisztikát közlő hvg.hu-val egy kiadóhoz tartozó HVG-t. Információink szerint ez egy részben tudatos stratégiai lépés volt, a szerkesztőség célja inkább azt volt, hogy a bemutatott tényeket látva inkább maguk az olvasók vonják le a következtetéseket, és ebben ők ne befolyásolják őket.

A lap ugyanakkor mégsem zárkózott el teljesen a véleménynyilvánítástól: szerkesztőségi gyakorlatától szokatlan módon a Schmitt-ügyről szóló cikkekbe lettek beleszőve a leginkább erős jelzők formájában adagolt állásfoglalások, mint például Rádi Antóniának az április 7-i számban megjelent írásának (A nemzet kétsége) leadjében: „Szembe kellene néznie Orbán Viktornak cinikus személyzeti politikája következményeivel, miután pártfogoltja, Schmitt Pál köztársasági elnök belebukott plagizált kisdoktorijába. Úgy tűnik azonban, hogy a miniszterelnök ismét fontosabbnak tartja erejének demonstrálását.” A lap korábban a március 31-i számban is közölt egy hasonló összeállítást, Riba István Nagyon kis doktori című cikkének hangvétele azonban valamivel visszafogottabb.

„Jogilag ugyan még köztársasági elnök, erkölcsileg azonban már nem az. Minden posztján töltött újabb nap csak a szégyent növeli. Az övét és Magyarországét.”
Népszabadság, március 28.
A legszorgalmasabban talán a Magyar Narancs gyártotta a Schmitt Pált elítélő vagy kinevető szerkesztőségi állásfoglalásokat, és egyben a leggyorsabbak között is voltak: az első Mancsos szerkesztőségi anyag nem sokkal a botrány kirobbanása után, január 17-én jelent meg, melyben még nem szólítják fel lemondásra Schmittet, csupán egy nyílt levél formájában azt kérik Tóth Miklóstól, a Semmelweis Egyetem testnevelési karának dékánjától, hogy „haladéktalanul, visszamenőleges hatállyal, summa cum laude minősítéssel kisdoktori címet adományozni szíveskedjék” a lapnak, hogy a jövőben az újságot Dr. Magyar Narancs néven jelentethessék meg.

Schmitt Pál ügye nem csak az internetes népművészetnek adott kimeríthetetlennek látszó muniíciót, de nagyon sokat hozott a hazai online médiának is, több portál látogatottság-rekordot döntött a Semmelweis Egyetem szenátusának döntése és a lemondás közötti időszakban.

A tényfeltáró bizottság jelentésének publikálását megelőző héttől a Mancs számos további, immár direktebb szerkesztőségi anyagot is szentelt Schmittnek: március 22-én még mindig az irónia volt a választott eszköz, „Ne törjünk pálcát időnek előtte köztársasági elnökünk fölött! Igenis lehetséges, hogy dr. Schmitt Pál nem lopta kisdoktori disszertációját. Hanem vásárolta. Vagy ajándékba kapta. Esetleg találta az utcán, kutyasétáltatás közben” – írták, majd a jelentés nyilvánosságra hozatalának napján, 27-én annak dodonai nyelvezetét kritizálták, és 29-én már jóval erősebb hangnemet megütve úgy fogalmaznak: „A tolvaj, csaló, hazug Schmitt Pál velünk marad még jó darabig, hiszen kisdoktori aláírása továbbra is ott díszeleg Magyarország új alaptörvényén. Ami mellesleg pontosan ugyanolyan, mint az aláírója. Ezentúl tehát minden kisdiák, minden érettségiző kap a magyar államtól emlékeztetőül – hogy egy életre megjegyezze, hogy hol kell leélnie az életét – egy nagydarab hazugságot. A dr. főtolvaj aláírásával szentesítve.”

A közvetlenül a lemondás előtt megjelent szerkesztőségi publicisztikában összefoglalják a botrány főbb pontjait, mely szerintük leginkább úgy értelmezhető, hogy „Január 11. óta az államfő hol kínosan hallgat, hol kínosan magyarázkodik – és utóbbiról többnyire kiderül, hogy az hazugság”, és az államfőt az „orbánizmus világos tüneteként” jellemzik. És bár az írásban egy zárójeles megjegyzésben, mellékesen megjegyzik, hogy „előbb-utóbb le fog” mondani Schmitt Pál, de expressis verbis erre nem szólítják fel, ahogy a róla szóló szerkesztőségi anyagok egyikében sem.

Az esetek többségében a politikai állásfoglalásoktól szintén tartózkodó Figyelő is szentelt ezúttal szerkesztőségi véleményt a témának. A hétről hétre más szerkesztő által jegyzett szerkesztőségi, lapindító vezérvéleményt az április 5-11. számban Lambert Gábor, a Gazdaság és politika rovatvezetője írta. A kísérlet Schmitt-tel című írás szerint az elmúlt időszak eseményei azt mutatták meg, hogy „mit és meddig tud lenyomni a társadalom torkán” a hatalom. Lambert szerint Schmitt plágiuma tény, és az, hogy rajta kívül még sokan készíthettek hasonló körülmények között doktori dolgozatot, csak a probléma relativizálása, mert az elnök a csalás után már nem alkalmas az ország reprezentálására.

Orbán Viktor kreatúrája

„A tolvaj, csaló, hazug Schmitt Pál velünk marad még jó darabig, hiszen kisdoktori aláírása továbbra is ott díszeleg Magyarország új alaptörvényén. Ami mellesleg pontosan ugyanolyan, mint az aláírója.”
Magyar Narancs, március 29.
Az Élet és Irodalom Első oldal című véleményrovatában három szerző – Váncsa István, Megyesi Gusztáv és a főszerkesztő Kovács Zoltán – publicisztikái rotálódnak. Bár az elhelyezésük valamennyire kiemeli őket a lap többi véleménycikke közül, az újság nem pozicionálja ezeket a szerkesztőség véleményét tükröző írásokként. Schmittnek mindhárom törzsszerző szentelt (részben vagy egészben) írást: Váncsa István január 20-án (Schmitt nélkül a világ), Kovács Zoltán január 27-én (Készen állnak), Megyesi Gusztáv pedig március 30-án (Papírrepülő).

A 168 óra Schmitt Pál lemondása után egy címlappal és egy sor írásművel emlékezett meg az államfőről. Az április 5-ikei, címlapján a „Pá!” felirat árnyékában integető Schmittet szerepeltető szám Schmitt-összeállításának felütése egy egymondatos szerkesztőségi állásfoglalás (az ígéretes, Egy mondat az igazságról című új rovat első darabja) amely így hangzik: „Már az botrány volt, ahogyan kinevezték, és dicstelen távozása után is csupán annyit mondhatunk: amit Orbán Viktor és kreatúrája művelt, az Magyarország szégyene. (A szerk.)” A számban emellett szerepel a kötelező, visszatekintő cikk a plágiumbotrány főbb állomásairól (Pálfordulatok), egy szokásos nyitópublicisztika Mészáros Tamástól (Tragikomédia), mely szerint „a múlt hét vége elég volt ahhoz, hogy (t.i. Orbán Viktor) hirtelen megértse, a Nemzeti Együttműködés Rendszere most végképp levizsgázik a társadalom legszélesebb nyilvánossága előtt”. Koltai Tamás publicisztikája (Fejétől bűzlik az ország) mellett pedig a főszerkesztő, Mester Ákos által jegyzett lírai kísérlet olvasható, amely egyben a lapszám címadó darabja is. A Pá! elbeszélésének főhőse egy bizonyos Dr. Sch. P., aki éppen álmodik, és eközben például indiánosat is játszik „(Golyós toll volt az indián neve)”, és bizonyítványt is kap, melyben helyesírásból elégtelen, másolásból viszont kitűnő szerepel.

A Hajrá Elnök úr!-tól Schmitt megkövezéséig

A konzervatív illetve jobboldalhoz kötődőként számon tartott Heti Válasz több szerkesztőségi, illetve főszerkesztői írást is szentelt a Schmitt-ügynek, az írások sora azonban két szempontból is kilóg az összes többi sajtótermék hasonló sorozatai közül.

Egyfelől a Heti Válasznál fordult elő egyedül, hogy a főszerkesztő levett a lap online felületéről egy Schmittet határozottan elítélő publicisztikát (a Hajrá Elnök úr! Címűt Stumpf Andrástól – az ügyről bővebben itt írtunk), majd a saját, jóval visszafogottabb hangvételű művét töltötte fel helyette. Mindezt azzal az indokkal, hogy az eltávolított írás nem volt megfelelően egyeztetve a hetilap vezetésével, illetve nem reprezentálta a szerkesztőség véleményét – amit egyébként a szöveg nem is implikált, hiszen nem volt szerkesztőségi véleménynek beállítva, és nem is a lap vezető munkatársától jelent meg.

„Biztosak lehetünk benne, hogy a két eset között összefüggés van. Hogy a Schmitt elleni támadás a filozófusok vagy filozófusfélék összefogásának, ellenkampányának az eredménye.”
Csorja Gergely, Magyar Fórum, március 29.
Borókai Gábor írása viszont már mindkét szerepet be kívánta tölteni, és ebben a minőségében úgy fogalmazott, hogy „eddig a köztársasági elnök kölcsönözte a Fidesznek olimpiai aranyait, sportdiplomáciai sikereit, az Európai Parlament alelnökeként kivívott respektjét, de a diplomaügy okozta karaktergyilkosság nyomán Schmitt Pál immár aligha tud annyit adni a kétharmados többségnek, mint amennyit elvihet”, majd arra jutott, hogy „Az azonban bizonyos, hogy az akkori könnyített dolgozatírás és könnyített elbírálás ma súlyosbító körülmény. A politikai térben a lopásnak, a csalásnak és mindenféle gazemberségnek túlzó, mégis könnyen megérthető vádját hozza magával. Azt üzenve, hogy bár mindannyian egyenlőek vagyunk, azért vannak közöttünk egyenlőbbek. És ez rossz üzenet.”

Másfelől szintén kizárólag a Heti Válasznál volt megfigyelhető a vélemények változása, puhulása a hetek, napok folyamán. Amíg a lemondás előtt határozottabban vagy árnyaltabban, de a köztársasági elnök helyzetének tarthatatlansága mellett érveltek, addig a lemondás után már kizárólag a Schmitt bűnét relativizáló írások kaptak helyet a lapban. Még mindig a lemondás előtt – de már a nemzetközi média által is botrányosnak tartott, Obersovszky Péter által levezényelt köztévés interjú után – egy, a szerkesztőség egésze által jegyzett véleményt tett közzé a lap. A Heti Válasz számára az álinterjúban Schmitt Pál nem valótlanságok sorozatát állította, hanem „élsportolói erényeit csillogtatta”, ugyanakkor az is egyértelmű számukra, hogy valahogyan mindez egy lemondás lehetőségét is magában rejti: „az egyetemi szenátus kisdoktori címét visszavonó döntése után már alapvető hitelességi kérdésről van szó. A tudományos testület súlyos ítéletével azt mondta ki, hogy Schmitt Pál úgy ért el valamit, ahogy az a tudományos életben nem szokványos és nem elfogadható, ezért attól a valamitől, a kisdoktori címétől megfosztotta. (Hogy ez a testületi állítás különben helytálló-e a nyolcvanas, kilencvenes évekre, az kutatás tárgyát képezhetné, és nem maradnánk meglepetések nélkül, de a végeredmény ezt az ügyet csak árnyalná, nem írná át.) A nemzetközi gyakorlat szerint pedig a helyzetből egyenesen következik, hogy a döntés által sújtott politikus - különösképp ha kormánytag vagy köztársasági elnök - megválik közhivatalától.”

„A Fidesz lezártnak tekinti az ügyet. Sírjunk vagy nevessünk?”
Magyar Nemzet, március 29.
A lemondást követően viszont már a fenti zárójeles megjegyzés nyomdokain haladva, az április 5-ikei lapszám összes, főszerkesztői és nem főszerkesztői véleménye és összeállítása a legkülönfélébb eszközökkel próbálja enyhíteni a korábban közölteket, illetve kedvezőbb retorikai környezetben feltüntetni az időközben ex-köztársasági elnökké vált Schmitt vétségét. Az egyik eszköz erre a „a más is így csinálja” néven ismert érveléstechnikai hiba kiterjesztése, melyet például Kardos Gábor publicisztikája is (Miért nincs vége a doktorik ügyének? ) használ. A szerző, aki bevallása szerint a Sorbonne-on doktorált, azt írja: „hetente szakdolgozatok és doktori disszertációk ezrei készülnek hasonló szellemben”, hozzátéve, hogy „dolgozata végén Schmitt Pál is megadta forrásait, és merőben formális különbség, ha valaki kiteszi az idézőjeleket”. Ugyanezen logika mentén, érzelmesebb hangnemet megütve A múlt visszarúg című írásában Borókai Gábor főszerkesztő arról ír, hogy azok sem különbek Schmittnél, akik ma Schmittet gúnyolják: „…az olimpiai ikont – mert hibásnak látszott – leköveztük elnöki székéből. Mindannyian jól tesszük, ha otthonunkba hazatérve szembenézünk saját gyarlóságainkkal is”. Tehát már szó sincsen hibáról, csak hibásnak látszásról, és tulajdonképpen plágiumról sem, csupán „tarthatatlan helyzetről”: „Az egyetemi vizsgálóbizottság jelentésének nyilvánosságra jutása után polgári értelmiségiek és médiumok egész sora – a Heti Válasszal együtt – jelezte a helyzet tarthatatlanságát. A politikai ellenfelei által gyalázott és leszólt Schmitt napok alatt belátta, hogy becsületéért folytatott küzdelmét nem kötheti hozzá az elnöki hivatalhoz” – írja. A Gyurcsány- és Medgyessy-botrányok idejéből származó, a „hazugság” asszociációs elve mentén összegyűjtött idézetekkel körbevett főszerkesztői vélemény csak egy lépéssel áll meg a Magyar Demokrata és a Magyar Fórum retorikája előtt: nem tagadja expressis verbis Schmitt plágiumügyének valóságát, csupán a végletekig relativizálja.

Jakhecek, filozófusfélék, kanálisok népe az úriember és az erkölcsi győztes ellen

Nem úgy a Magyar Demokrata, amely a kormányzati kommunikáció legelső reakciójának („bulvárkacsa”) sémájához való ragaszkodást választotta a végsőkig, még akkor is, ha a tények ellentmondanak annak. A lap kollektívája az Echo Tv-n futó Demokrata Kör március 28-i adásában mutathatta be a szélesebb nyilvánosságnak ennek a stratégiának a megvalósítását, ahol is Bencsik András főszerkesztő úgy kommentálta a tényfeltáró bizottság elmarasztaló döntését, hogy „áradnak a jó hírek, győzött az Elnök úr!”.


Ennek szellemében a radikális kormánypárti sajtótermék több számában több olyan véleményt és tényfeltárónak pozicionált cikket is közölt, amelyek tagadták a plágiumvádat, Schmitt elleni alaptalan támadásnak, „hadjáratnak” nevezve az egész ügyet. Sőt, ellentámadásba lendülve a lopásra a figyelmet felhívókat nevezve tolvajnak. Ahogy a még február elsején megjelent cikkében (Tarts ki, Elnök úr! ) Hernádi Zsuzsa fogalmazott a szerkesztőség nevében: „A Demokrata az ügy kirobbanása kapcsán azon véleményének ad hangot, hogy nem Schmitt Pál húsz éve írt, szakmailag, jogilag és morálisan is vitathatatlan dolgozatát kellene vizsgálgatni, hanem a hvg.hu és a többi internetes portál eljárását, mivel az előbbivel ellentétben ez utóbbi nem csak szakmailag, hanem erkölcsileg és jogilag is kifogásolható. A jelek szerint ugyanis valaki valóban lopott. És nem az elnök volt az.”

A március 28-i számban újabb műfajt állítottak csatasorba: Schmitt Pált becsülni kell címmel interjú jelent meg Kiss Antallal, Schmitt Pál nemzetpolitikai tanácsadójával, és Bencsik András főszerkesztő pedig újra leszögezte (Valahogy nem stimmel), hogy a hadjáratnak csak politikai oka van, és egyáltalán nem az, „hogy az elnök kisdoktori disszertációjában hány oldalból hány oldal az egyébként korrektül megjelölt idézet”.

„Sok kétségünk eddig sem lehetett, hogy Schmittnek az elmúlt húsz év legreménytelenebb politikai alakjai közt a helye, de most robbantott, élre tört. Nincs az a Gyurcsány, Torgyán vagy akárki, aki visszaelőzhetné.”
Gazda Albert, Origo, március 30.
A lemondást követően sem apadt a szerkesztőség lelkesedése, továbbra is kiálltak Schmitt ártatlansága mellett, még jobban kidomborítva az ex-elnök tisztaságát és feddhetetlenségét. Az április 4-i szám Egy ember becsülete főcímmel (Alcím: A politikai hecckampány Schmitt Pál köztársasági elnök lemondásához vezetett. De a harc csak most kezdődik) jelent meg, a lap vezető szerkesztője, Bándy Péter pedig a lap nyitó publicisztikájában (Erkölcsök és győztesek) újra tisztázza a „tényt”, hogy Schmitt „nem lopott”, majd rövidesen eljut odáig, hogy bár lemondott, de „nem bukott meg” és így „az erkölcsi győztes egyértelműen Schmitt Pál, s rajta keresztül a nemzeti oldal”. A fonalat pár oldallal később egy újabb tényfeltáró anyag veszi fel, amely szerint „a >>plágiumvád<< azóta nem nyert bizonyítást, és amely szerint „szómágia” plágiumnak nevezni Schmitt eljárását, hiszen ő megjelölte a forrásait.

A pár évvel ezelőtt még a Fideszt jobbról kritizáló, ma már ugyanazon programmal a párt jobbszárnyán kényelmesen elférő MIÉP lapja, a Magyar Fórum a Demokratához hasonlóan a teljes tagadást választotta, szintén kijátszva az úriemberkártyát is. A szerkesztőségi vélemény pontos azonosítását az önálló véleménycikkek hiánya, illetve a hírek és vélemények egybefolyása mellett az is nehezíti, hogy a lap impresszuma nem jelöli meg a főszerkesztőt, így csak abból lehet következtetni valamelyest arra, ki lehet a lap vezető munkatársa, hogy ki jegyzi az első oldalon közölt vezércikkeket. Ezeket az írásokat egészen haláláig a nemrég elhunyt Csurka István, pártelnök-lapalapító-szerkesztő jegyezte, ma pedig Csorja Gergely írja.

Az bizonyosan megállapítható, hogy a Magyar Fórum a plágiumvádat a lemondás előtt és után is teljes koholmánynak, Schmittet pedig makulátlan államférfinak és gentlemannak tartotta. Csorja Gergely Legyen vége már! című, március 29-i vezércikke még alapvetően optimista hangvételben tárja föl az „álbotrány” hátterében zajló összeesküvést: „A Schmitt Pál elleni támadássorozat is lecsengeni látszik. Az álbotrány alapján létrehozott tényfeltáró bizottság megállapította, amit a legtöbb doktori disszertációról meg lehet állapítani. Sok benne a hivatkozás. Ezt számon kérni a köztársasági elnökön, különösen Heller Ágnes és TGM ügyei után a közröhej kategóriájába tartozik. Biztosak lehetünk benne, hogy a két eset között összefüggés van. Hogy a Schmitt elleni támadás a filozófusok vagy filozófusfélék összefogásának, ellenkampányának az eredménye.”

Schmitt lemondása után (április 5-i lapszám) mindössze a hangnem vált némileg rezignáltabbá és kiábrándultabbá (Az úriemberek alkonya), de az ügy fő tanulsága továbbra is ugyanaz maradt, néhány őrjöngő jakhec kibulizta, hogy egy ártatlan ember lemondjon: „Természetesen ma is talpig úriember, csakhogy ez mostanság nem sokat számít (…) Mostanság néhány jakhec teli pofával röhöghet, bekiabálhat, füttyöghet, amikor az Úriember beszél. Ma Schmitt Pál, Magyarország leköszönő, tiszteletre méltó elnöke kénytelen lemondani, mert jelleme, természete, úriembersége nem engedi meg, hogy leszálljon ehhez a mérhetetlenül aljas, mindenhonnét acsarkodó csürhéhez. Hogy a kanálisok népe ne támadhassa a kétharmad választotta Köztársasági Elnököt, tehát lemond. (…) Pedig minden ellenkező állítással szemben Schmitt Pál ideális köztársasági elnök volt. (…) Legnagyobb sajnálatomra Schmitt Pált kiőrjöngték az elnöki székből. (…) A meghátrálás méltósággal teli, a lemondással pillanatnyilag a kétharmad is győzött az erkölcsi csatamezőn.”

„Szűkszavúak leszünk, mert ez ügyben szinte már mindent leírtak: a köztársasági elnöknek le kell mondania.”
Jobbklikk, Konzervatórium, Mos Maiorum, Mandiner, március 31.
A Schmitt-ügy látványosan illusztrálja, hogy a magyar szélsőjobbos sajtóban nem annyira a radikalitás vagy a vallott értékek, hanem inkább a pártkötődések mentén rajzolódnak ki a törésvonalak. A Fidesszel szembenálló, de a Demokratához vagy a Magyar Fórumhoz hasonlóan xeno- és homofób, rasszista és irredenta eszméket propagáló Barikád (a Jobbik lapja) főszerkesztője, Pörzse Sándor a Schmitt-ügyről úgy fogalmazott: „Szégyen, hogy idáig jutottunk, szégyen, hogy a magyar politikusok nagy része, a magyar közélet jobboldali része, a magyar újságírás tökéletesen elprostituálódott része micsoda erőfeszítéseket tett arra, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, és megvédje azt, amit egyébként nem lehet.” (Gróf Tisza István méltóságos úrtól Schmitt Paliig), és ugyancsak elítélendőnek tartotta Schmitt plagizálását a hasonló ideológiai vonalon mozgó Kuruc.info is.

Hikálok: Schmittnek mennie kell

A Magyar Hírlapban szerkesztőségi-főszerkesztői véleményt nem találtunk, de több írás is született az ügyről. Bayer Zsolt (Hikálok, március 31.) szerint: „Schmitt Pálnak tényleg le kell mondania. Helyzete ugyanis tarthatatlan”. A Demokrata-Fórum tengellyel szemben Bayer elismeri a plágium tényét és káros hatásait is: „Nem írunk úgy kisdoktorit, hogy majd’ kétszáz oldalt bemásolunk valahonnét, aztán kész is a dolog. S leginkább azért nem maradhat ez szó nélkül, mert ha úgy maradna, akkor holnaptól kezdve minden egyetemista „ctrl+c – ctrl+v” billentyűzettel írhatná szakdolgozatát, kisdoktoriját, nagydoktoriját, anyja keservét, és senki sem mondhatná, hogy ezt nem lehet.” Ugyanakkor megjegyzi: „Schmitt Pál minden valószínűség szerint ugyanúgy cselekedett kisdoktorija megírásakor, mint kortársai közül számosan”, és épp itt az ideje, hogy megnézzük a többi, a korban született dolgozatot, hogy vajon azok mennyire voltak alaposak. Schmitt Pál bírálata mögött ugyanis nem a plágium ténye, hanem az úgynevezett hikálok vérszomja áll. „A hikálok legújabb áldozata Schmitt Pál.” Hogy kik is azok a hikálok, arra pontos definíciót kapunk: „A hikál a hiéna és a sakál kereszteződéséből jön létre. Egyetlen előfordulási helye Budapest és környéke. A hikálok baloldali és liberális újságok szerkesztőségében élnek, valamint baloldali és liberális pártokba, szervezetekbe, egyesületekbe, Facebook-csoportokba tömörülve fordulnak még elő tömegesen. A hikálok gonoszsága, rosszindulata, aljassága határtalan. Kevés undorítóbb van a hikálnál.”

„Az erkölcsi győztes egyértelműen Schmitt Pál, s rajta keresztül a nemzeti oldal”.
Bándy Péter, Magyar Demokrata, április 4.
Huth Gergely jóval kevésbé érzékletes publicisztikája (Naésország vége, április 4.) már a lemondás után született, és szintén nem tagadva a plágium valósságát, a bizalomvesztés tényére hivatkozva tartja indokoltnak az elnök lemondását: „Schmitt Pál nem ártatlan, de Schmitt Pálnak nem azért kellett hétfőn (de már pénteken kellett volna) lelépnie, mert alkalmatlanná vált az elnöki funkció betöltésére, vagy bármiféle bűntettet, sőt bármi olyat követett volna el, amit ne tűrne a köztársaságunk morális mércéje. Az elnök pofonegyszerű ok miatt lehetetlenült el: elvesztette a többség bizalmát. Részben a megfontolatlan nyilatkozatai, a botrány félrekezelése, a megkésett ellenlépései és persze a doktorija lekoppintott részei miatt.”

A Népszabadság – több más írás mellett – március 28-án közölt szerkesztőségi állásfoglalást Véleményünk Schmitt plágiumáról: Tolvaj! címmel, amelyben lemondását sürgetik: „Mivel ez bebizonyosodott, Schmitt Pál méltatlanná vált a doktori címére. De ami ennél lényegesebb: méltatlan az államfői címre, amit makulátlan elődei – Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László – csiszoltak fényessé. Jogilag ugyan még köztársasági elnök, erkölcsileg azonban már nem az. Minden posztján töltött újabb nap csak a szégyent növeli. Az övét és Magyarországét.”

„Már az botrány volt, ahogyan kinevezték, és dicstelen távozása után is csupán annyit mondhatunk: amit Orbán Viktor és kreatúrája művelt, az Magyarország szégyene.”
168 óra, április 5.
A Népszavában hasonló szerkesztőségi vagy főszerkesztői véleményt nem találtunk, de például Dési János, a lap szerkesztőbizottságának tagja több alkalommal is felszólította Schmittet, illetve mellékesen Orbánt is, a távozásra. Március 27-i publicisztikájában (Schmittnek mennie kell) így jut el a végkövetkeztetésig: „Ha elég snájdig vagy, ha elég vastag a bőr az orcádon - akkor köztársasági elnöknek is megfelelő vagy. Amilyen az ország, olyan az elnöke. Ahol a csalás, a simli az érvényesülés útja, ott az ország élére egy női szíveket megdobogtató kurzuslovag kell. Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.”


A hvg.hu mellett a két vezető hírportálon jelent meg a legtöbb tényfeltáró írás, tudósítás és publicisztika a Schmitt-üggyel kapcsolatban, de szerkesztőségi állásfoglalást sem az Index, sem az Origo nem közölt. Az Indexnél a főszerkesztő nem szólalt meg az ügyben, az Origo főszerkesztője, Gazda Albert viszont a lap véleményrovatában, a komment.hu-n három írást is közölt zsinórban (Kínos Pali, március 27, Sírás lesz a vége, március 29, Még kínosabb Pali, március 30.), melyekben a köztársasági elnök hazugságát, majd a hazugságának elfedésére és kimagyarázására irányuló próbálkozásokat kritizálja. Legutóbbi írásában így fogalmaz az Obersovszky-interjúban elhangzottakra reagálva: „Az M1-interjú tíz-egynéhány perce alapján azt kell mondani, nem érte meg. Annál a szerencsétlenkedésnél, amit az elnök és partnere – tökmindegy, hogy hívták szegény-szegény kérdezőt – összehozott, nincs lejjebb. Amit láttunk, kevesebb volt a nullánál. Sok kétségünk eddig sem lehetett, hogy Schmittnek az elmúlt húsz év legreménytelenebb politikai alakjai közt a helye, de most robbantott, élre tört. Nincs az a Gyurcsány, Torgyán vagy akárki, aki visszaelőzhetné, pláne, hogy a vert mezőnybe szorultak zömének már nincs újabb dobása. A politika sokszor a mellébeszélésről szól, de olyan így is ritkán van, hogy egy interjúban egyetlen tiszta szó se hangozzék el. Ez is megvolt. Minden vacak mondat azt igazolta, hogy az odaveszett hitelességet reménytelen visszaszerezni, nincs az a hetvenévesen elkezdett PhD-zás, ami segíthetne. Kínlódni lehet, de attól csak rosszabb lesz. Mint a mocsárban.”

„Schmitt Pálnak haladéktalanul le kellene mondania”

„…Az olimpiai ikont – mert hibásnak látszott – leköveztük elnöki székéből. Mindannyian jól tesszük, ha otthonunkba hazatérve szembenézünk saját gyarlóságainkkal is”.
Borókai Gábor, Heti Válasz, április 5.
Nagy visszhangot váltott ki publikálása után a Magyar Nemzet szerkesztőségi állásfoglalása (Elnök úr, gondolja át!, március 29.), mely szerint Schmitt Pál „rendkívüli lehetőséget szalasztott el” azzal, hogy nem mondott le Szöulban tartózkodva azonnal. A lap keményen bírálja az elnököt, és sürgeti a lemondását: „Ez a harc megnyerhetetlen. Az intézmény rombolása, a tisztességes közéletbe vetett hit porladása így megállíthatatlan. Világos ez, mint az egyszeregy. És gondoljunk csak bele, hogyan beszéljen ezek után tisztességről, becsületről, hitelességről politikus ebben az országban? Hogyan állíthatnánk azt, hogy ez most már nem az a bizonyos következmények nélküli ország? Azzal kezdtük, Schmitt Pál elmulasztotta a nagy lehetőséget. De a döntését bármikor átgondolhatja. Minél később teszi, annál rosszabb lesz. Neki és nekünk.” Továbbá bírálják a kormánypártok bagatellizáló kommunikációját is: „A Fidesz lezártnak tekinti az ügyet. Sírjunk vagy nevessünk? A KDNP reményei szerint a jelentés pontot tett a politikai támadások végére. Tényleg erős hit kell ahhoz, hogy valaki ezt komolyan is gondolja.”

Bár a Magyar Nemzet állásfoglalása is teljesen világos és egyértelmű, a legegyenesebben és legkövetkezetesebben a négy konzervatív oldal (a Jobbklikk, a Konzervatórium, a Mos Maiorum és a Mandiner) összefogása, azon belül is a Jobbklikk vonta le a következtetéseket Schmitt Pál plágiumügyéből. Közös nyilatkozatukban (Schmitt Pálnak le kell mondania, március 31.) kerülve a plágium relativizálását, valamint a más, további vétkesekre való mutogatást, az elnököt lemondásra szólítják fel: „Szűkszavúak leszünk, mert ez ügyben szinte már mindent leírtak: a köztársasági elnöknek le kell mondania. (…) Schmitt Pál éppen azzal tudna példát mutatni a magyar közszereplők és a politikai nyilvánosság számára, ha sportszerűen lemondana, hangsúlyozva, hogy tisztességét, becsületét magánemberként is helyre kívánja állítani a doktori fokozat megszerzése révén. Meggyőződésünk szerint csakis Schmitt Pál lemondása révén indulhatna el a magyar közélet és politikai kultúra azon az úton, amely felszámolja a következmények nélküli ország ma még ugyancsak jellemző képét.”

A közös nyilatkozat mellett a Konzervatórium, a Mandiner és a Jobbklikk saját szerkesztőségi nyilatkozatot is megfogalmazott. A Jobbklikk az elsőként, már január 13-án teketóriázás nélkül kimondta. hogy „hiteles cáfolat hiányában a plágiumvád számunkra nem politikai elemzés, vagy az érvek egymással szembeni mérlegelésének dolga. Úgy gondoljuk, hogy az elnöki hivatal tekintélyének megmentéséért – de legalábbis megőrizve az esélyt annak újjáépítésére – Schmitt Pálnak haladéktalanul le kellene mondania. ” Emellett március 31-én Varga Gergely, a lap egyik szerzőjétől is megjelent egy írás, mely a Magyar Nemzet biztató szavait (Elnök úr, gondolja át!), ajánlja ismét Schmitt figyelmébe.

„Magyarország leköszönő, tiszteletre méltó elnöke kénytelen lemondani, mert jelleme, természete, úriembersége nem engedi meg, hogy leszálljon ehhez a mérhetetlenül aljas, mindenhonnét acsarkodó csürhéhez.”
Csorja Gergely, Magyar Fórum, április 5.
A Konzervatórium szintén saját szerkesztőségi véleményben állt ki amellett március 28-án (Schmitt-ügy: nem maradhatunk örökre Naésország), hogy Schmittnek le kell mondania. „Mi, a Konzervatórium szerkesztői, azt hisszük, hogy egy ország vezetőinek példát kell mutatniuk. Messze nem gondoljuk, hogy a politikusok szent emberek: hivatásuk a hatalom megszerzése, ami, mióta világ a világ csellel, ármánnyal, kisebb-nagyobb csalásokkal történik. Minden politikus hoz rossz döntéseket. Csak a legeslegkiválóbbak – akikből nem sok adatik – képesek kevéssé meghasonulni magukkal, kevés hibával irányítani egy országot. Ezért mi nem várunk el hipokrita módon tökéletes viselkedést egy politikustól. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor bele kell nézni a választók szemébe, bocsánatot kell kérni tőlük és meg kell nekik ígérni, hogy most, legalább egy kis időre, én, a megbukott politikus, távol maradok a közélettől. Kell, hogy a politikus időnként férfiasan beismerje, hogy vétkezett és lemondjon” – írták.

Ugyanazon a napon a Mandiner is élesített egy kollektív kiállást (Doktor Schmitt, a tehertétel) Schmittel szemben, melyben bár relativizálják a plágiumügy jelentőségét, de továbbra is felelősnek tartják a köztársasági elnököt a plágiumért és az azt leplezni próbáló kudarcos kommunikációért: „A fontos vezetők tudományos fokozathoz segítése a nyolcvanas években épp úgy teljesen természetes lehetett, mint a kilencvenesekben. (Tartok tőle, ma sem teljesen ismeretlen e jelenség az akadémiai hétköznapokban, de kétségtelen, hogy húsz év alatt sokat javult a helyzet.) Talán ez a doktorosítási gyakorlat jelenthette volna a méltó kiutat az államfő számára, ha már a botrány kirobbanásakor lemond a címről. Ezzel elismerte volna, hiába volt ez a fokozatszerzési eljárás megszokott annak idején, egyáltalán nem volt helyes. Most, a bizottság vizsgálata, kínosan maszatoló, mégis egyértelmű jelentése után ez már aligha elegendő: vagy maradék méltóságát megőrizve benyújtja lemondását, vagy marad, egy következmények nélküli ország és a magyar jobboldal tehertételeként – esetleg csak a következő botrányig.”
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek