Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. szeptember 20.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
A sajtószabadság fantomja
SZILÁGYI ÁKOS ünnepi beszéde
2009. március 14. szombat, 21:06
A cenzúramentesség önmagában csak előfeltétele a sajtószabadságnak, de még nem az. A zsarnokság akkor is zsarnokság, ha magánemberek gyakorolják egymással szemben – figyelmeztet a sajtószabadságot a cenzurális kényszerek utáni világban fenyegető veszélyekre Szilágyi Ákos. A MÚOSZ sajtónapi ünnepségén elhangzott beszéd teljes szövege az eMasán.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Kollégák! Polgártársak!

Temetni jöttem a sajtószabadságot, nem dicsérni. A sajtolt szabadságról, pontosabban a sajtolt, vagyis kinyomott szó, a „press/presse” vagy „pressza” szabadságáról beszélek. A nyomdai présből kikerülő szó szabadságáról, amely minden jel szerint a múlté.

Szerzői arc csuklyák mögött, verbális molotov-koktélok

A tipografikus univerzum szédítő ütemben, most már nem évtizedről évtizedre, de évről évre, sőt, hónapról hónapra zsugorodik. Az új, poszt-tipografikus médiumok, mindenekelőtt az elektronikus média, az on-line sajtó, az on-line nyilvánosság a szólásszabadság puszta fogalmát is kérdésessé teszik. A cenzúramentesség, a szó cenzúrázhatatlansága önmagában csak előfeltétele a sajtószabadságnak, de még nem az. A cenzúra eltörlése, a szólás – sem előzetesen, sem utólagosan, sem államérdekre, sem vallási vagy erkölcsi értékekre hivatkozva – nem korlátozható szabadsága korántsem az erkölcsi normák és szellemi értékek eltörlését, a beszéd- és íráskultúra megformált világának semmibevételét, a kimondott szótól egykor elválaszthatatlan személyes – erkölcsi, szakmai – felelősség vállalása előli kitérést, a szerzői arc csuklyák mögé rejtését, az erkölcsi, politikai, pszichológiai terror elszabadulását jelentette.

Azt jelentette, hogy bárki bármiről cenzúrázatlanul közzé teheti véleményét, de – bármi is ez a vélemény, meggondolt vagy meggondolatlan, érvekkel alátámasztott vagy indulatok szülte –, személyes erkölcsi és jogi felelősséggel tartozik érte: a sajtó kialakult műfajaiban megfogalmazott és különféle orgánumaiban nyilvánosságra hozott vélemény nem névtelen vagy arctalan alakok bekiabálása volt a futballpályára vagy átkiabálása az ellentábornak, és nem is verbális molotov-koktélok behajigálása a semmiből kipécézett egyének hálózati vagy lelki házának ablakán és azután elhúzás a semmibe; nem megfélemlítő célzatú névtelen feljelentés, zsaroló levél, hanem szerzői névvel jegyzett szöveg, amelynek közreadásáért a személy vállalta az esetleges erkölcsi vagy politikai konzekvenciákat.

Természetesen korábban is létezett revolver-újságírás és a délutáni bulvárlapok már a 19. században is csöpögtek a vértől, de mindez először is a szabad sajtó megvetett perifériája volt; másodszor: még az ilyen sajtónak is viselnie kellett minden felelősséget azért, ami benne megjelent, amit szerzői írtak; harmadszor pedig – és ebben is világosan kifejezésre jutott az erkölcsi megítélés – presztízse, státusa megfelelt minőségének: világosan megkülönböztették a komoly, a mérvadó sajtótól. Ma pedig mit látunk? Mindennek mindennel való összefolyását és megkülönböztethetetlenségét, a mérvadó sajtó egyre kínosabb bulvárosodását és az egyre terebélyesedő on-line nyilvánosság intellektuálisan, szakmailag és morálisan is züllesztő hatásának terjedését a hátrálva védekező, politikai, intellektuális, morális befolyását, régi súlyát és szerepét rohamos ütemben elvesztő nyomtatott sajtóban.

Bárki bármit, bárkiről bárhol…

A „bárki-bármit-bárkiről-bárhol” – mértéket, határt, szabályt, normát, törvényt – nem ismerő sajtószabadsága, amelyben láthatatlanná válik, „csuklyát ölt” a „véleményét megfogalmazó” személy és amelyben a szerző és a szerkesztőség azonosíthatóságával együtt megszűnik a minden nyilvánosan közölt véleményért viselendő állampolgári, emberi és szakmai felelősség – nem a szabadság, hanem a vadság új állapota, amely káoszként, lélektani hadviselésként, hétköznapi média-terrorként ölt sokszínű alakot. Ezen nem változtat, hogy ezt a terrort nem valamely rendőrállam vagy diktátor, hanem a magánember gyakorolja, aki – morális infantilizmusból vagy feltett politikai szándékkal – úgy viselkedik a világhálón, mint egykoron a névtelen levelek írói és a névtelen telefonálók, azzal az igen nagy különbséggel, hogy ezek a „levelek” és „telefonok” ma már nem maradnak meg az izolált magáncsínyek, magánbosszúk határai között, hanem a legteljesebb nyilvánosságot élvezik, egész társadalmi csoportok mindennapi jó közérzetét rontva el, a társadalom atmoszféráját mérgezve meg, félelmet, gyűlöletet keltve, agressziót és ellenagressziót váltva ki az érintettekből.

A névtelen és megfoghatatlan magánember a hálón olyan – írott és íratlan törvények által nem korlátozott – szabadsággal tehet meg bármit, akár egy önkényuralkodó. Bármi legyen is ezzel a célja – a nárcisztikus magamutogatás, a mások megalázásából és félelméből származó infantilis öröm vagy szadisztikus kéj, netán a nyílt terrorisztikus fenyegetés és zsarolás – nemcsak senki és semmi nem akadályozhatja meg őt bármely kulturális norma, szakmai szabály, ízlésbeli határ átlépésében, bármely írott vagy íratlan törvény megszegésében, de még csak annak megfogalmazására sem kerülhet sor, hogy itt valamilyen erkölcsi alaptörvény vagy bevett szabály megsértésére került sor, mert nincs kivel vitatkozni erről, mert eleve nem képezi megbeszélés tárgyát semmi: akarom, átlépem, akarom, nem – kinek, mi köze hozzá?

Ilyen értelemben beszélek itt és most a magyar sajtószabadság megszületésének ünnepén – ünneprontón – a sajtó szabadságának haláláról. De hát a sajtószabadság nem kegyeleti érték, és ha egyszer a nyomtatott sajtóval együtt sírba szállni látjuk, nem tehetünk úgy, mintha még itt lenne közöttünk és a legjobb egészségnek örvendene. A szólás és a sajtó szabadsága eredeti megfogalmazásakor a cenzúrázatlan szó szabadságát jelentette, de – ama letűnt tipografikus korszak jellegzetes fordulatával élve – nem a nyomdafestéket nem tűrő beszéd, nem a másik embert – a polgártársat és embertársat – emberi és személyes méltóságában megalázó és meggyalázó, nem a megfélemlítő, terrorisztikus beszéd szabadságát. Ilyen beszéd is volt abban a korszakban, de csak a diktatúrákban. Most azonban nem diktatúrában élünk és a sajtószabadság mégis haldoklik.

A szabadság új dimenziója helyett barbarizálódás

Persze, az internet a hálózati demokrácia, a soha nem látott mértékű és intenzitású állampolgári és embertársi érintkezés, egyszóval a szabadság új dimenzióját is megnyithatná előttünk. Egy ilyen nyitás jelei azonban jelenleg elhalványulnak a barbarizálódás, a hálózati rémuralom, a magánönkényuralmak, a neotribalizmus színrelépésének tendenciái mellett. Abban a nyilvánosságban, amelyben a szerzői szöveg semmiféle kritériumnak nem kell eleget tegyen ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön, ahol nincs azonosítható szerző, sőt, azonosítható, megfogható szöveg sincsen, ahol semmiért senki nem tartozik senkinek és semminek semmiféle felelősséggel, ott talán mégsem annyira a hálózati szabadság új dimenziója van születőben, mint inkább a magánember rémuralma.

Hogy a szólásszabadság mire ad jogot és mire nem, hogy a cenzúramentesség milyen kevéssé mentesít az erkölcsi és politikai felelősség alól, arra hadd hozzam példának e mai napon Petőfi Sándor haragos szavait. Ismeretes, hogy az általa március 15-én a pesti ifjúság buzdítására többször is elszavalt Nemzeti dal „került ki legelőször a szabaddá lett sajtó alól”, ez lett – Petőfi szavával – a „magyar szabadság első lélekzete”, az első írás, amelyet cenzor engedélye nélkül nyomtattak ki a forradalmi nép által erőszakosan elfoglalt nyomdában. A sajtószabadság megszületett és pár nappal később Petőfinek máris alkalma nyílt rá, hogy e legszentebb polgári szabadságjogot megvédelmezze a szabadosságtól, a törvényalkotó szerepében föllépő kirekesztő, tehát szabadságellenes magánönkénytől.

Pár nappal a forradalmi fordulat után nyilvános közlésre írt eseménynaplójában ezt írja Petőfi Sándor Pest városának azon német polgárai ellen mennydörögve, akik készen álltak a szabadságot polgártársaik kirekesztésére, tehát a politikai nemzet egységének megtörésére fölhasználni: „Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe maguk közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-kének szüztiszta zászlajára… avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség?” Ezt írja a kivívott szabadság értékeit számonkérve, majd e sorokkal zárta naplójának e bejegyzését: „De a legszomorúbb, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s aki az igazság mellett szót emel, arra e megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják vagy nem akarják hinni, hogy őnálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanizmus barátai.” Ezt írta Petőfi Sándor nyilvános naplójában (majdnem azt mondtam: blogjában) március 20-i keltezéssel.

A szabad beszéd: artikulált beszéd

A szabadság e leírt és kinyomtatott szavainak azonban súlyuk volt, erkölcsi súlyuk és politikai súlyuk. Ámde miféle morális súlyuk, politikai meggyőző erejük, foganatjuk lehet a mégoly hasonló szellemben megfogalmazott szavaknak ma egy blogban vagy az on-line sajtó totális nyilvánosságának magánönkény, üzleti-politikai magánérdek és kereskedelmi tömegkultúra uralta hálózati világában, abban az óceánban, amelynek hullámain szabad szó, megfontolt, bölcs beszéd, értékes vagy igaz információ együtt úszkál a csöppnyi tudástól kótyagosak zagyvaságaival, az ordenáré hazugságokkal, a kulturális szeméttel, a nyelvi ürülékkel és okádékkal.

Az on-line nyilvánosság jelen állapotában nem a szólás- és sajtószabadság rendjének, hanem a formátlanságnak, a káosznak és a zsarnoki önkénynek a világa. Aneu logu. A nem-szabad beszédet nevezték így – beszéd-nélküliségnek – a görög polisz szabad polgárai. Aki nem volt szabad polgár, mint a barbárok vagy a rabszolgák, azokat helyzetükből eredően beszéd-nélkülieknek tekintették. Csak a szabad beszédet ismerték el tulajdonképpeni beszédnek, márpedig ilyen beszéd csak egyenjogú és egyenlő méltóságú állampolgárok között lehetséges.
Csakhogy a régi görögök nemcsak a barbárokat, a rabszolgákat tekintették beszédnélkülieknek, hanem a türannoszt, a zsarnokot is. Nos, pontosan ebben az értelemben állítom, hogy az on-line nyilvánosságot ez idő szerint a zsarnokság – a magánönkény – beszéd-nélkülisége uralja. Aneu logu. A rend-nélküliség szabadságának e zabolátlan beszéde ugyanis a zsarnokságig, a terrorisztikus megfélemlítésig, a meg nem gondolt gondolat zagyvaságáig menően artikulálatlan. A szabad beszéd, a tulajdonképpeni beszéd ugyanis mindenekelőtt artikulált beszédet jelent.

A gyűlölet beszéde, a megfélemlítő beszéd, a zsaroló beszéd türannoszi jellegét éppen artikulálatlansága, durvasága, nyersessége, egyszóval barbarizmusa, primitivizmusa mutatja. Barbár beszéd, szolgai beszéd és zsarnoki beszéd (azaz beszéd-nélküliség) ez egyszerre. Ámde ez a zsarnokság, ez a barbarizmus, ez a szolgai méltóság- és szabadságnélküliség jelenleg nem az elidegenült állam, hanem elsősorban az izolált magánember irányából fenyegeti a modern társadalmat, amely egyfolytában olyan technikai eszközöket, olyan szervezésmódokat hoz létre és tesz tömegesen hozzáférhetővé, amelyeknek politikai és erkölcsi, kulturális és szellemi uralására a modern társadalom képtelen és ezért egyfolytában válságban van, és katasztrófa fenyegeti.

Barbárokkal, terroristákkal, zsarnokokkal nem lehet beszélgetni, érvelve vitatkozni, átkaikon, gyűlöletrohamaikon, köpködéseiken nincs mit meghallgatni, fontolóra venni, belátni és aztán töprengve, mérlegelve vagy épp élesen válaszolni rájuk. Ugyanakkor a szabadság önfelszámolása nélkül korlátozni, cenzúrának alávetni ezt az orwelli „újbeszélnél” is zsarnokibb „újbeszélt” ugyancsak lehetetlen (nem beszélve arról, hogy ennek a nem kívánatos cenzurális alávetésnek jelenleg – mint azt egyes országok próbálkozásainak hiábavalósága is mutatja – puszta technikai feltételei is hiányoznak). Hát akkor mit lehet tenni? Lehet együtt élni a barbársággal, különválasztva saját beszédünket a beszéd-nélküliségtől, és lehet kivonulni az on-line szellemi sivatagból, visszamenekülve a régi világba, ámde ez, még ha megkísérti is a sivatagban eltikkadt szellemi vándort, csak látszólagos kiút a káoszból és a nem-szabadságból. A barbárság kardként fog utána nyúlni barlangjába. Mint egyik nagyszerű esszéjében Milan Kundera írta: „Az emberiség egysége azt jelenti, hogy nincs hely, ahová bárki is megszökhetne.”

Vesszen a zsarnokság!

A poszt-tipografikus médiumok előretörése egyelőre tehát – és korántsem csak a nyilvános szólás terein – nem a szabadság rendjének születését, a szabadság újraartikulálását, hanem a szabadság visszaszorulását jelenti, a soha nem látott mértékű türannizálódást és barbarizálódást hozta magával. És alighanem ez még csak a kezdet. Nem állítom, hogy az új technika teremtette eszközök soha nem lesznek elsajátíthatók, hogy az on-line nyilvánosság terei soha nem lesznek belakhatók, hogy nem formálható újjá bennük a sajtó szabadsága, de hogy mikor és mi módon, azt – bevallom – nem tudom megmondani.

Nem vagyok sem romantikus, sem konzervatív. Nem a tekintélyelvű vagy ideokratikus államért, nem új cenzorért kiáltok, amely erőnek erejével betapasztja az eszelősen üvöltöző magánzsarnokok száját, letöri a verbális terrort, megfékezi a magáncsőcselék telekratikus rémuralmát. Csupán azt a tévképzetet szeretném tőlem telhetően eloszlatni, amely a szabadságot összekeveri a korlátozatlan önkény uralmával, a szólás- és véleménykifejtés szabadságát pedig összekeveri a semmiféle belső és külső törvény által nem korlátozott, normát és formát nem ismerő, artikulálatlan indulat-kiáradással.

A zsarnokság akkor is zsarnokság, ha magánemberek – magántürannusok – gyakorolják egymással (vagy akár az állammal, az egész politikai közösséggel) szemben. Ezért is – és nemcsak a 161 évvel ezelőtti eseményekre emlékezve – zárom most ezt az ünneprontó beszédet a régi kiáltással: Vesszen a zsarnokság! Éljen a szabadság! A sajtó szabadsága!

(Elhangzott a Magyar Újságírók Országos Szövetsége sajtónapi ünnepségén Budapesten, a Ráday utcai FilmesHázban 2009. március 13-án.)
Szilágyi Ákos
vélemények  hozzászólok
| 2009.03.25. 21:39
johannes | 2009.03.22. 19:28
nogradi1947 | 2009.03.16. 08:44
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek