Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2018. február 25.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Szegvári Katalin karácsonyi ajándéka
2012. november 29. csütörtök, 09:40
„Szenvedély az információ felkutatásához és közléséhez, alázat a szakma, tisztelet a nézők, hallgatók, olvasók iránt.” Ez az értékhármas jellemzi a „Hogy vagytok, ti régi játszótársak?” című könyv szerzőjét és az interjúkötetben szereplő tizennyolc pályatársát a könyv előszavának szerzője, Krizsó Szilvia szerint. Sajtótörténeti értékű beszélgetések, őszinte portrék, remek fotókkal a Napvilág Kiadó gondozásában.
Ez a könyv tavasszal jelent meg, de tulajdonképpen karácsonyfa alá való. Melegség, törődés, helyenként még szeretet is árad belőle. Mintha Szegvári Katalin, a médiavilág kétségkívül legkedvesebb és legszívósabb tyúkanyója vacsoraasztala köré ültetné azokat az – általában liberális szellemiségű – pályatársakat, akiket játszótársainak minősít, illetve elfogad. „Meghívójára” egy-egy frappáns, az alkalomhoz illően elfogult, már-már elragadtatott miniportrét ír, aztán kérdéseket tesz fel nekik. Könnyű dolga van, hiszen mindegyikükről mindent tud. Ügyel a jó hangulatra, ezért engedi, hogy mindenki arról beszéljen, amiről szeretne. Vendégei nem is okoznak csalódást: tanítani való rutinnal adják el, vonzóan, többnyire szellemesen és főként kedvesen fényezik önmagukat. (Olykor egymást is.) Ez nem baj, sőt!

Elvégre ebben a hangulati keretben bizonyára csak így lehet beszélni arról, hogy igen sokszor elvszerűen (olykor hősiesen) viselkedtek, hogy mennyi kellemetlenséget (olykor sorscsapást) kellett legyőzniük, mennyi kockázatot (olykor lemondást) vállaltak a szakmájukért, milyen tévedésükön (olykor hibájukon) léptek túl. Ez utóbbiból van a könyvben a legkevesebb, de ez se baj. Szegvári vállalja, hogy játszótárs-válogatása szubjektív, tehát csacsiság volna e kötettől valamiféle objektív (és időt állóbb!) feltárását várni annak a rádiós-televíziós korszaknak, amelynek ők (is) meghatározó szakemberei voltak, s amelyről a minimum egy generációval fiatalabb Krizsó Szilvia olyan indokolt és példamutató tisztelettel ír a könyv előszavában.

A 18 játszótárs névsora: Aczél Endre, Berecz Anna, Érdi Sándor, Gulyás Erika, Havas Henrik, Horvát János, Juszt László, Kepes András, Kertész Zsuzsa, Rangos Katalin, Rózsa Péter, Sándor Erzsi, Sebes György, Szilágyi János, Vajek Jutka, Vágó István, Vicsek Ferenc, Vitray Tamás. Akad köztük, aki a tanítványom volt, akad, akinek a tanártársa voltam. Ez adta az ötletet egy csöppet sem reprezentatív, de tanulságos adatgyűjtésre. Most is olyan diplomás, több nyelvet beszélő, huszonéves felnőtteket tanítok, akik a média világában képzelik el a jövőjüket (vagy már ott is vannak), tehát jóval tájékozottabbak az átlagosnál; nos, megkérdeztem őket: tudják-e kik a felsoroltak, s ha igen, mit csinálnak manapság.
Az eredmény igazolja Kertész Zsuzsa Szegvárihoz intézett visszakérdezését: „Kinek írod ezt a sorozatot? Magadnak? Nekünk, régi játszótársaknak? Vagy? Ki kíváncsi még ránk?”

A 18 játszótárs közül ugyanis az említett hallgatók csak 10-ről tudták mindnyájan, hogy kicsoda, hármat egyáltalán nem ismertek. A játszótársak közül mindössze egy akadt, akiről öten (!) tudták, hogy mostanában mit csinál, a többiekről még ennyien sem, ráadásul ő már nem is a médiában dolgozik… Mindebből következhetnék, hogy ugyebár így múlik el a világ dicsősége, meg hogy rövid életű a szakma, és egyéb bölcsességek. De ez a könyv jóval többet mond ennél. A legtöbb okos gondolatot megpendítő Horvát János is azt mondja a kötetben, hogy: „Ki a csuda tudja ma, hogy mi és az előttünk dolgozó generáció mit csinált?” De a vacsoraasztal körül talán egyedül ő képes generációs önreflexióra: „…vajon mit rontottunk mi el a médiában? Mert igenis ludasak vagyunk mindannyian, de én biztosan abban, hogy a magyar televíziózás ide jutott”. Azt hiszem, csakis ilyesféle bölcs hang lehetne az út, amely ifjabb nemzedékekhez is elvezetné ezt a korszakot, tanulmányozásra érdemesnek mutatná fel tapasztalatait, egyben s másban követésre méltónak értékeit.


A könyvet népszerűsítő slideshow a Youtube-on sok-sok fotóval, Zoránnal és Koncz Zsuzsával...

Vagy az a szellemesen önironikus hang, amely Sándor Erzsit itt is jellemzi, amikor betegségének túléléséről önsajnálat és önelégültség nélkül beszél: „Nem akartam heroikus lenni, nem akartam harcolni, győzni, és egyáltalán nem akartam szenvedni, de azt is tudtam: a gyerekeim túl kicsik ahhoz, hogy önállóak éljenek. Praktikus okoknál fogva tehát úgy döntöttem, egyszerűbb, ha életben maradok.”

Aligha kell bizonygatnom, hogy Szegvári játszótársai kiemelkedő képességű – tehát érzékenységű – emberek, hogyne értenék az idő múlását. Azt mondja rezignáltan Szilágyi János, hogy „Megváltozott a világ, aminek én már nem vagyok szereplője”, és Rangos Katalin mintha csak ezt folytatná: „…tudomásul kell vennünk, hogy a rádiózás általunk művelt és preferált válfaja kihalóban van”. Persze akad a játszótársak között, aki megszívlelhette volna Kepes András bölcs intését: „Amikor az ember hiúsága legyőzi a józan eszét, annak következményei vannak.” De a kötetnek a többi közt az is erénye, hogy a portrék pontosak, jellemzőek: ilyeneknek ismerte meg és kedvelte őket az a világ, amelyben a véleményük, a külsejük, a profizmusuk, a mentalitásuk százezrek és milliók élményévé lehetett. Azok közül, akik őket szinte családtagjukként fogadták el, remélhetően sokan fogják (tetemes ára ellenére is) megvenni ezt a könyvet. Főként azok, akik vevők a kissé atelier-hangulatú nosztalgiázásra, azok, akik – hát, igen, nem a fiatalok.

Márpedig a médiaszakma mai szereplőinek (ha esetleg nem is érzik szükségét mindannyian) roppant szükségük lenne a múlt szakmai eszközeinek, buktatóinak, vívmányainak tárgyszerű, tudományos igényű, aktuálpolitikai elfogultságoktól mentes feltárására. Amikor a MÚOSZ-nak még volt könyvkiadója, javasoltam, hogy készüljön – munkásságukat elemző – monográfiasorozat az utóbbi száz esztendő kiemelkedő újságíróiról, (akad Szegvári játszótársai közt is, aki beférne a válogatott keretbe), de hát se pénz, azóta már se kiadó, és őszintén szólva: se szándék.

Mindezt eszemben sincs számon kérni ezen a könyvön, amely már akkor is sokat tesz, ha a sivár hétköznapok közé becsempész egy kis mosolygós kellemességet, ha a zakatoló, gépies, az egyre sekélyesebb tevékenységet már nem is nagyon érzékelő és sok szorongással teli médiaműhelyek korában felmutatja, hogy ennek nem kell(ene) okvetlenül így lennie.

Volna tehát még ez ügyben tennivaló, bőven. Hamarosan itt a következő karácsony is, úgyhogy hajrá Kati!

(Szegvári Katalin: Hogy vagytok, ti régi játszótársak? Napvilág Kiadó, 2012. 200 oldal, 3600 Ft.)
Cserhalmi Imre
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek