Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2022. január 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Pulitzer-díj 2500 dollárért
2009. szeptember 4. péntek, 13:43
Többszázezer dollárba került az az oknyomozó riport, ami a hétvégén jelent meg a New York Times magazinjában. A számlát nem a lap, hanem egy nonprofit újságíró szervezet, a ProPublica fizette. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyre több szakember gondolja úgy, hogy az internet és a nyomtatott sajtó válságának korában ez a finanszírozási mód mentheti meg a minőségi – és drága – újságírást.
Tragikus történetet beszél el a New York Times magazin vasárnapi (augusztus 30-i) számának címlapsztorija: egy New Orleans-i kórházban a Katrina hurrikánt kísérő káoszban több súlyos beteget „halálba segítettek”. A riport bizonyosan nem csak a benne elbeszélt történet miatt lesz emlékezetes. Gerald Marzorati, a New York Times magazin szerkesztője a cikk megjelenése előtt egy az olvasók kérdéseire válaszoló interjúban azt mondta, hogy a tizenháromezer szavas riport utólagos számításaik szerint négyszázezer dollárba került – tízszer annyiba, mint a magazin egy átlagos címlapsztorija.

Nagyon-nagyon drága cikk ingyen

A riport minden bizonnyal az utóbbi évek egyik legdrágább cikke, még ha azóta ki is derült, hogy Marzorati nagy port felvert nyilatkozatában egy kicsit túlzott. Akkor került volna ennyibe, magyarázzák most, ha azt a lap apparátusa készítette volna. A horribilis számlát ugyanis nem a New York Times fizette.

A cikket jegyző Sheri Fink több mint két évig dolgozott a sztorin. 2007-ben szabadúszó újságíróként saját költségére kezdett el nyomozni, majd négy hónap után megszerezte a témához a Kaiser Family Foundation támogatását. Tizennégy hónapja csatlakozott a ProPublica nevű nonprofit, oknyomozó újságírókat tömörítő szerkesztőséghez, azóta kizárólag ezen a témán dolgozott. A cikk a ProPublicán keresztül jutott el a New York Timeshoz.

De hogy a költségekre visszatérjünk, ha túlzott is Marzaroti, nem mondott nagyon nagyot. Fink ösztöndíjasként 33 plusz 10 ezer dollárt kapott a Kaiser Alapítványtól. Steve Engelberg, a ProRepublica szerkesztője szerint 14 hónapra a fizetés és egyéb juttatás további 100-150 ezer dollár lehetett, amihez jött még 20-30 ezer dollár utazási költség, három hónapnyi szerkesztési és ügyvédi díj mind a ProRepublicánál, mind a Timesnál, sőt, a lap további 25-30 ezer dollárt költött a riportot kísérő fotókra. „A tényfeltáró újságírás nagyon-nagyon drága” – írta meg Marzorati nem túl különleges, de nehezen cáfolható álláspontját a költségeket összegző Nieman Journalism Lab blognak. Így azonban, hogy ingyen kapták meg a ProPublicától, a New York Timesnak biztosan megérte.

Csak azért ne legyen, mert nem éri meg?

A 2008 eleje óta működő ProPublica – amely az Egyesült Államok több nonprofit szerkesztősége közül az egyik legismertebb – pontosan azért adja ingyen a cikkeit az olyan nagy lapoknak is, mint a New York Times, mert tudják, hogy a tényfeltáró újságírás drága. „Az oknyomozó újságírás válságban van. A szerkesztőségek egyre inkább luxusnak tartják” – írják honlapjukon. Egy alapos cikk sok pénzbe és időbe kerül. Az internet térnyerésével közönséget és bevételt vesztő, így létszám- és kiadáscsökkentésre kényszerülő nyomtatott sajtónak is egyre nagyobb nehézséget okoz a minőségi újságírás finanszírozása. A gazdasági válság aztán végképp betette a kaput, a leépítéseknek első körben sokszor a legdrágább, a napi hírgyártásban nélkülözhető munkatársak, azaz a gyakorlott tényfeltáró riporterek esnek áldozatul. A közönséget – és a reklámbevételek egyre jelentősebb részét – elhódító internetes portáloknál ugyanakkor kevés helyen alakultak tényfeltáró rovatok. Sokan azt mondják, nem is érdemes ilyen nagy befektetést igénylő riportokat írni, hiszen az interneten nem marad exkluzív semeddig, könnyen le lehet másolni, át lehet venni az információkat. Ha azonban a nyomtatott sajtónak már nem, az online médiának pedig még nem éri meg, akkor ki fogja megírni ezeket a sztorikat?

Sok újságíróval együtt a ProPublica tagjai is azt gondolják, hogy csak azért, mert nem éri meg a lapoknak ilyen riportokat íratni, ezeknek a költséges, sok munkát igénylő műfajoknak, témáknak nem kellene eltűnniük a sajtóból. Ha nem készülnek ilyen cikkek, a média nem látja el egyik legfontosabb feladatát, „a demokrácia őrkutyájának” szerepét. A helyzeten, vélik, egy új finanszírozási modell segíthet.

Egyre többen gondolják úgy, hogy ez a megváltó modell a nonprofit újságírás, aminek az alapelven túl – a cikkek költségeit és az újságírók honoráriumát adományokból fedezik – nagyon sokféle formája lehet. A ProPublica például úgy működik, mint egy szerkesztőség; 32 oknyomozó újságírót és szerkesztőt foglalkoztatnak főállásban, az általuk írt cikkeket viszont nem eladják, hanem egyszerűen odaadják lapoknak, hírügynökségeknek. A szerkesztők és a riporterek döntik el, hogy miről írjanak, mégpedig anyagi megfontolások nélkül csak annak alapján, hogy érdemesnek tartják-e a témát arra, hogy foglalkozzanak vele, vagy sem. Bemutatkozó oldalukon ezt úgy fogalmazzák meg, hogy csak „az igazán fontos”, „morális tartalmú” sztorikkal foglalkoznak, a köz érdekeit szem előtt tartva klasszikus közszolgálati és fogyasztóvédelmi témákat dolgoznak fel, arra törekedve, hogy a hatalmi visszaélések, a nyomásgyakorlás esetei ne maradjanak feltáratlanul.

Ha már megírják, olvassa is el valaki

A ProPublica nem ad ki lapot, nem tart fent hírportálként működő oldalt. A kész írásokat ugyan felteszik honlapjukra, ez azonban, tudják ők is, nem biztosítana témáiknak akkora nyilvánosságot, mint amekkorát azok érdemelnek. Így a cikkeket, még mielőtt elkészülnének, felajánlják egy-egy „hagyományos” médiumnak: riportjaik így már egy sor weboldal mellett többek között a Los Angeles Timesban is megjelentek, de együttműködtek már tévécsatornákkal, például a CNN-nel vagy a CNBC-vel is. A New York Times sem most kapott tőlük először cikket, a lap korábban már négy sztorijukat hozta le, igaz, Fink riportja az első, ami a hétvégi magazinban jelent meg. A New York Times szerkesztői jegyzetéből egyébként kiderül, hogy nem csak a kész anyagot vették át, már egy éve megismerkedtek Finkkel, azóta figyelemmel kísérték munkáját, a riportert és a készülő anyagot nemcsak a ProPublica, hanem a New York Times szerkesztői is végig kontrollálták – pontosan úgy, ahogy egy saját cikkük esetében tették volna.

A cikkek közlésére a szervezet ugyan minden partnerének felajánl egy rövid exkluzivitást biztosító időszakot, de ahogy Paul Steiger főszerkesztő az Editors blognak egy korábbi nyilatkozatában elmondta, partnereik ezzel nem mindig élnek. Egy idő – Fink cikke esetében például egy hónap múlva, szeptember 29. – után bárki szabadon, ingyen átveheti a cikket a ProPublica oldaláról.

Az AP hírügynökség a nyár elején Baltimore-ban, az Oknyomozó Újságírók és Szerkesztők Konferenciáján jelentette be, hogy július elsejétől fél évig próbaüzemben a vezető nonprofit újságíró központok – többek között a ProPublica és a Center for Investigative Reporting – oknyomozó cikkeit befogadják és továbbítják 1500 tagjuk felé. Mindezt díjmentesen – mind az oknyomozók, mind az előfizetők számára –, hogy ezzel is segítsék a nonprofit cikkeket közönséghez jutni.

A Huffington Post is beszállt

És hogy a New York Times-on kívül kinek éri ez meg, azaz ki hajlandó több százezer dollárt áldozni egy cikkre úgy, hogy abból hasznot sem remélhet? A nonprofit újságírás nem teljesen újkeletű dolog, sok alapítvány hosszú ideje finanszíroz cikkeket, ad különféle ösztöndíjakat újságíróknak, a Center for Investigative Reporting például már 1977 óta működik. A válság, jobban mondva válságok új lendületet és értelmet adtak a nonprofit formának. Csak az idén már vagy tucatnyi a ProPublicához hasonló nonprofit szerkesztőséget alakítottak állás nélkül maradt – vagy egyszerűen ebben jövőt látó – újságírók az Egyesült Államokban, sőt, a nyáron egy konferencián országos hálózatba is szerveződtek.

Nem tűnik a legnagyobb ötletnek, hogy ugyan kétségkívül nemes célra, de pont válság idején próbálnak pénzt gyűjteni, de úgy tűnik, nemcsak a támogatásra várók, hanem a támogatók is látnak benne fantáziát. A Knight Alapítvány a nyár elején jelentette be, hogy 15 millió dollárnyi támogatással kívánják segíteni azt, hogy az oknyomozó újságírás új finanszírozási módja elterjedjen a digitális platformokon. Az alapítvány helyi és országos projekteket is támogat. A három legnagyobb összegű támogatásuk egyikét, 1,01 millió dollárt éppen a ProPublicának adták oda, hogy segítsék őket egy „fenntartható üzleti modell” kialakításában.

A Huffington Post, a főleg hírgyűjtő és –kommentáló, portálokat és blogokat aggregáló oldal még tavasszal adta hírül, hogy 1,75 millió dolláros kezdőtőkével oknyomozó alapot hoz létre az Atlantic Philanthropies nevű alapítvány és más támogatók közreműködésével. „Mindannyiunknak keresni kell a módját, hogyan mentsük meg az oknyomozó újságírást” – nyilatkozta az AP-nek Arianna Huffington alapító-főszerkesztő. A pénzből körülbelül tíz oknyomozó újságíró munkáját tudják finanszírozni, akik gazdasági témákról fognak írni. Hogy komolyan gondolják a projektet, mutatja, hogy a stáb élére a Washington Times egyik oknyomozó szerkesztőjét, Lawrence Robertset szerződtették.

Milliók adományból

A legtöbb központot egy-egy ilyen nagyobb adományra alapozva indítják el. A ProPublica, amelynek egy korábbi cikk szerint évi tízmillió dollár körül van a működési költsége, a Sandler Foundationtól kapott „évekre elegendő” támogatást, költségeik nagy részét ezekből fedezik. Ugyanakkor minden nonprofit szerkesztőség és intézet oldalán van támogatásra buzdító „adomány” gomb, ezekre kattintva az olvasó akár pár dollárral is segítheti munkájukat.

Ez utóbbi adományozási forma talán hatékonyabb az olyan, helyi hírekre specializálódott nonprofit szerkesztőségeknél, mint amilyen például a Voice of San Diego vagy a MinnPost – – ezek témáit jobban magukénak érezhetik az olvasók. Ez a két szerkesztőség a ProPublicával ellentétben saját portált tart fenn, cikkeiket ezeken jelentetik meg. Utóbbinál 10 dollárért „tanuló” elnevezésű támogatói státuszt lehet szerezni, 2500 és 4999 dollár között „Pulitzer-díjas”, 5000 dollár felett pedig „médiamogul” címet adnak támogatóiknak. Ugyanígy az adomány nagyságától függően különböző szintekre osztja be támogatóit a Voice of San Diego is. Ők támogatói oldalukon azt is leírják, mekkora adomány mire elég: 250 dollár például egy évig fedezi egy riporter találkozóinak költségét, 2500 dollárból három hónapig fizetni tudják az iroda telefon-, internet és tévészámláit, 50 ezer dollárból pedig egy évig szponzorálhatják valamelyik fő kutatási területüket.

Bár eddig csak az Egyesült Államokból soroltunk példákat, a nonprofit modellel nem csak ott próbálkoznak. Európában is van ugyan példa a ProPublicához hasonló szerkesztőségekre – ilyen például már az eMasán is részletesen bemutatott romániai oknyomozó intézet –, jellemzőbb, hogy olyan nonprofit alapítványok, intézetek pályázatok alapján adnak támogatást egy-egy kutatásra, cikkre. Többségük egy-egy ország újságírónak kínál pályázatot, de például a dán külügyminisztérium által finanszírozott Scoop kelet-európai oknyomozó projektekt támogat. Nemrég alakult meg egy hasonló szervezet, a European Fund for Investigative Journalism is, amelynek igazgatónőjével, Brigitte Alfterrel nemrég készített interjút az eMasa.

Minek megmenteni, ha nincs rá kereslet

A példákat – a támogatásra váró újságírókat és a támogatókat is – még hosszan lehetne sorolni, bizonyítva, hogy sok komoly szakember hisz abban, hogy a nonprofit újságírás megoldást jelenthet a minőségi újságírás jelenlegi gondjaira. És nemcsak az anyagiakra: sok újságíró gondolja úgy, hogy a nonprofit modell megszabadítja őket a hagyományos szerkesztőségekben az újságírókra nehezedő tulajdonosi és hirdetői befolyásolástól, nyomástól is.

A kétkedők erre persze azzal válaszolnak, hogy a nagylelkű támogatók ugyanúgy megpróbálhatják saját érdekük, meggyőződésük vagy véleményük szerint befolyásolni a nonprofit újságírókat, mint ahogy ezt a profitorientált tulajdonosok tehetik. A nonprofit újságírók ez ellen leginkább úgy védekeznek, hogy megnézik kitől, milyen feltételekkel fogadnak el pénzt, legnagyobb adományozóikat pedig mindig feltüntetik oldalukon. Kissé meglepő, de még az Egyesült Államokban is felmerült már az az ötletet, hogy a bajba került minőségi újságírást – mivel az a közt szolgálja –, közpénzből kellene megmenteni, igaz, ott az ötleten még a nonprofit újságírás hívei is nevetnek, mondván az oknyomozó újságírás lényegénél fogva összeférhetetlen bármilyen kormányzati támogatással.

Hogy önzetlen, a minőségi újságírást megmenteni szándékozó adakozók, a szólásszabadság híveinek támogatása elegendő lesz-e hosszú távon is arra, hogy a nonprofit szerkesztőségek átvegyék a hagyományos sajtó szerepét, a demokrácia őrkutyáinak feladatát, egyelőre senki nem tud választ adni. A nonprofit szervezetek persze bíznak ebben – őket még könnyen lehet ezért hozzá nem értő, naiv álmodozóknak nevezni, de meggyőződésüket több gazdasági szakember is osztja. A Yale egyetem két befektetési menedzserének, David Swensennek és Michael Schmidtnek például a New York Times egyik januári számában jelent meg az a nagy visszhangot kiváltó írása, amelyben kiállnak a nonprofit modell mellett. Sőt, a legtöbb támogatóval szemben nem csak azt mondják, hogy az oknyomozó műfajok internetes továbbélését segítheti a nonprofit modell, hanem egyenesen azt állítják, hogy a nyomtatott sajtót is megmenthetné, ha – az egyetemekhez hasonlóan – nonprofit alapon szerveződnének újra.

Ezt a nézetüket, márhogy a nyomtatott sajtó régi formájában így megmenthető lenne, kevesen osztják, de vannak olyanok is, akik írásuk nyomán azt kérdezték, minek megmenteni bármit, ami piaci körülmények között nem tud megélni – hiszen ha nem éri meg a profitorientált lapoknak drága riportokat íratni, az azt jelenti, hogy nincs kereslet ilyenekre.

„Ha döntenem kellene, hogy kormányunk legyen újság nélkül, vagy újságok kormány nélkül, nem haboznék az utóbbi mellé állni” – idézik Thomas Jefferson 1787-ben írt sorait a Yale menedzserei cikkükben. Írásukban azzal szólítanak fel minden „felvilágosult” jótékony embert az adakozásra, hogy ha nem cselekednek, végignézhetik, ahogy az amerikai demokrácia egyik éltető eleme eljelentéktelenedik.
Vorák Anita
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek