Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2019. szeptember 19.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Recenzió
A botrány és környéke – Andrassew Iván Tőkés-könyvéről
2012. május 23. szerda, 16:11
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája közleményt adott ki arról, hogy közvádas és magánvádas büntetőeljárásokat és személyi jogi polgári eljárást indítanak Andrassew Iván és kiadója, a Noran ellen. (MTI – 2012. május 18.) A Ne vígy minket a a kísértésbe című könyvnek aligha lehetne ennél hatásosabb reklámot csinálni, noha valószínűleg e nélkül is piaci siker, mint minden olyan vállalkozás, amelynek alanya-tárgya-témája-ürügye közismert ember.
A könyv borítója dr. Máriás Tőkés László René Magritte műtermében című festményének felhasználásával készült
Az említett közlemény botránykönyvnek nevezi az ismert publicista munkáját, gyanúm szerint az ilyenkor szokásos módon inkább tartva botránynak a könyv létét, mint a tartalmát, holott az utóbbi a botrány, ha igaz. Pusztán olvasói élményből fakad a meggyőződésem, hogy itt a tartalom igaz: a benne közreadott dokumentumok túlnyomó többsége korábban is nyilvános volt, forrásukat Andrassew feltünteti, a különféle szerepekben és tettekben előforduló nevek viselői ismertek, egyikük sem menekült névtelenségbe. Az anyaggyűjtés eredményességét és hitelességét is növelik azok a szövegek, amelyeket készítőik érzékelhetően nem a nyilvánosságnak szántak. Nyilvánvaló, hogy a szerző hosszú éveken át különös figyelemmel kísért és szedett össze minden, a tárgyához felhasználható információt.

A könyvben aránylag kevés a szerzői megszólalás. A bevezetőn és az utószón kívüli, kurzívval szedett kommentek a dokumentumok előtt vagy után inkább csak összekötő szövegekként funkcionálnak, tehát az anyagok értelmezésére, magyarázatára, hangsúlyozására szorítkoznak, ritkán akadnak bennük indulatos, ítélkező, sőt néha szájbarágósan tartalomismétlő elemek. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy Andrassew újságírói erényei itt is nyilvánvalóan jelen vannak. A stílusnak sajátos, ám témához illő „ízt” adnak az evangéliumból vett idézetek vagy a rájuk való utalások, a többi közt a könyv címében is.

Külön fejezetben szerepelnek a magánéletre, a sporttal való kapcsolatra, a pénzügyi akciókra, a Securitatéra, illetve korábbi (világi és egyházi) bírósági ügyekre vonatkozó írások: levelek, feljegyzések, jegyzőkönyvek, kérvények, ítéletek, stb. Tekintve, hogy Tőkés rengeteget írt, családjával is gyakorta levelezésben állt,(megírta például gyerekeinek, hogy egy-egy tiltott cselekedetük hány lejes büntetéssel jár), az anyaggyűjtés nem lehetett túl nehéz.

Természetesen nem politikai vagy erkölcsi állásfoglalás e recenzió tárgya, bennünket a könyv elsősorban mint szakmai teljesítmény érdekel. Ezen belül elsőként a témaválasztás gesztusa. A szerző erre így utal a Levelek és följegyzések egy házasság poklából című fejezet bevezetőjében: „Csakhogy itt egy keresztyén lelkészről van szó, aki nemcsak az 1989-es forradalom első számú kelet-európai hőse volt, hanem később püspök lett, majd egyházi karrierjét politikaira cserélte, amiben igen magasra, az Európai Parlament alelnöki posztjáig jutott, és igényt tart arra, hogy szerepet játsszon a magyar nép és a romániai magyarok politikai jövőjében. Az ilyen magas rangú embertől elvárható, hogy ne csak hirdesse az elemi emberi együttélés megszentelt alapértékeit, hanem úgy is éljen, ahogy beszél.” Higgadt, pontos, felelős hangú sorok: igen, súlyos személyiséggel szemben az igények is súlyosak.

Tőkés László, a felesége és a protestáns etika

A könyv bevezetőjének az alábbi mondata azonban kissé elbizonytalanít: „Sokáig vívódtam magamban, mielőtt nekiálltam ennek a munkának, küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat.” Ez a mondat a számomra már nehezebbé teszi a szerzői szándék megítélését. Hát a jó ízlés meg a kötelességtudat szemben áll egymással? És a kötelességtudat győzelme esetén a jó ízlés elveszhet? Az utószóban pedig így ír: „…nem hiszem, hogy a művelt világ bármelyik demokráciájában – legalábbis azokban,amelyekben az úgynevezett protestáns etika alapértékei határozzák meg a közéletet – akár csak falusi képviselő is maradhatna egy olyan ember, akiről kiderül, hogy úgy bánik a kutyájával, mint Tőkés László a feleségével.” E két idézet, tehát a bevezető és az utószó között, mintegy 250 oldalnyi a morális vádgyűjtemény, de – és ez például szerzői döntés kérdése – a bulváros és nem az elemző fajtából.

A nagy, tényfeltáró portrék – hazánkban is akad ilyen, politikusokról – a témájukká választott ember tevékenységét szociális, társadalmi, gazdasági, politikai és földrajzi kontextusban, mondjuk így: emelkedettebb nézőpontból vizsgálják. Ezt – a szerintem sokkal rangosabb – lehetőséget Andrassew eleve kizárja, amikor azt írja a bevezetőben: „Előre szólok, hogy nem foglalkozom Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival… jelenlegi politikai küzdelmeivel sem.” Ezek után logikusnak minősíthető, hogy mintegy 100 oldalon át olvashatók a képviselő eseménydús magánéletének morális értelemben bírált történetei, összesen csaknem 50 oldalon – magán- és hivatalos irományokban – a feleség vádjai, amelyekben a történetek, a panaszok, minősítések annyiszor ismétlődnek, hogy az olvasó viszolyogni kezdhet: miért tartozik ez rám ennyire?

Ez a könyv a megbotránkoz(tat)ás főtárgyaként koncentrál a magánéleti morálra (vagy annak hiányára)... Ennek jogosságát – különösen egyházfi esetében – nem vitatva, azért megkérdezném: ha a magánélet konfliktusmentességét vagy idillikus voltát tennénk az életmű főmércéjévé, a történelem hány köztiszteletben álló – akár vallásos – nagyembere maradhatna a piedesztálján?

A könyvnek szerintem azok a kiemelkedő részei, amelyekben ugyancsak a moralitás felől, de Tőkés közéleti tevékenységéről közöl dokumentumokat. Ebből a nem bulvárosan lényegkerülő, hanem az életének közérdekűbb, ezért a közre sokkal inkább tartozó rétegéből, vagyis szélesebb kontextusból tárja fel a tényeket. Látható, amit egyébként is tudhattunk, sejthettünk, hogy a határon túli klientúraépítés micsoda hatalmas – és felhasználását tekintve olykor szinte ellenőrizetlenül nyoma veszett – pénzekbe kerül(het). Vagy például hogy a futball mennyire megtalálja a benyomulásra alkalmas legkisebb rést is ott, ahol a moralitás ingatagnak látszik. Hogy a hatalommal való éléstől a vele való visszaélésig milyen veszélyesen rövid út vezet, és milyen kellemes is lehet a célba jutás! Hogy a politika engedi önmagát személyes célokra felhasználni, de csak addig, amíg a politikának is haszna lehet belőle.

Élet a karaktergyilkosság után

Sajnálom, hogy a lehetségesek közül Andrassew ezt a – bizonyára piacképesebb – műfajt választotta, mert ismert képességei és korábbi művei igényesebb megoldást is indokolnának, de szuverén döntését tudomásul veszem. Azt viszont fájlalom, hogy ezt önmaga sem vállalta igazán egyértelműen. Idézet könyve 85. oldaláról: „Tőkés László szerelmi életével talán illetlen dolog foglalkozni” , írja majd közli Tőkésnek egy állítólagos szeretőjéhez írt levelét. „Itt és most elnézést kérek mindenekelőtt Tőkés Lászlótól, a családjától...” – írja a bevezetőben, később ugyanott: „Talán Tőkés László is megért engem.”… Másutt így ír: „Van némi furdalásom (sic!) akkor, mikor Tőkés László Máté fiának birtokomba jutott levelét is ismertetem…” És ugyanitt kicsit odébb. „Hosszasan tépelődtem…” Másutt: „…nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más.” A számomra ezek a (fél)mondatok és társaik álnaivitásnak, álvívódásnak tűnnek, és természetesen nem önmagukban, hanem kizárólag azért, mert a könyv kemény céltudatossága, pontos irányultsága ellentmond nekik. Nem kételkedem a szerző őszinteségében, de nem elég annak lenni, annak is kell látszani.

Köztudott, kár is lenne tagadni, hogy a politika küzdőterein a mégoly jogos erkölcsi problematikába csomagolt ütközeteket is – Bill Clintontól akár Dominique Strauss-Kahnig – pontosan körülírható politikai, tágabb értelemben hatalmi érdekek motiválják, ösztönzik, vívják. Andrassew Iván eléggé nem méltányolható módon, nagy ívben kerüli a mocskolódásnak, az alantas következtetéseknek, célozgatásoknak, kérdő mondatokba rejtett rágalmazásoknak e harci területeken megszokott stílusát. És természetesen, noha könyvében erősen igyekszik távol tartani magát a napi politizálástól, azért egy helyen megfogalmazza a – talán csak egyik – politikai célját: „Tisztázni kell viszonyunkat Tőkés Lászlóval… az is előfordulhat, hogy egyszer csak arra ébredünk, hogy Orbán Viktor levelet ír Bulgáriából, miszerint mégiscsak Tőkés László lenne a legalkalmasabb Magyarország elnökének.”

Andrassew Iván tart ettől, leleplezéseivel ki akarja írni Tőkést a szerinte lehetséges elnökjelöltek közül, és ehhez – szomorúan vagy sem, ez lényegtelen, mindenesetre bizonyára kényszer nélkül – karaktergyilkosságot vállal kényelmesen bő munícióval... Ez konkrét politikai cél. Könyve pedig napi politikai tett. Kár. Lehetett volna több is.

Egyébként meg ne legyintsünk, hogy a Tőkés esetleges további karrierjére vonatkozó feltételezése nonszensz. Nálunk semmi sem az!

(Andrassew Iván: Ne vígy minket a kísértésbe. Noran Libro, Budapest, 2012. 280 oldal, 2990 Ft)
Cserhalmi Imre
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek