Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 19.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Interjú Tompa Andreával, a Színházi Kritikusok Céhének elnökével
„Elesünk 4,5 millió potenciális olvasótól”
2010. szeptember 23. csütörtök, 11:25
Miért nem jut el a kritika a közönséghez, milyen a kritika és a politika viszonya, és hogy lehet, hogy a kritikusok csak egzisztenciájuk 10 százalékát keresik meg kritikaírásból? Többek között ezekről a problémákról beszélgettünk Tompa Andreával, a Színházi Kritikusok Céhének elnökével, abból az alkalomból, hogy vasárnap 30. alkalommal adják át a Színikritikusok Díját.
Tompa Andrea [Fotó: eMasa / Bakró Nagy Ferenc]

– Épp egy éve választottak meg a Színházi Kritikusok Céhe elnökének. A nyertes program szerint „radikálisan új alapokra” kívánjátok helyezni a színikritika és a színházba járó közönség viszonyát. Hogyan próbáljátok meg ezt elérni? Mi valósult meg ebből?

– Egy év alatt nagy mutatványt nem lehet véghezvinni, és persze minden programban van egy kis naivitás, egyfajta avantgárd kiáltvány szándéka is: hogy mi majd megújítunk, új alapokra helyezünk. De amikor le kell ülni és elkezdeni a munkát, a megújítást, már mindjárt nem ilyen egyszerű. Amit nagyon éreztünk a bőrünkön, hogy a színikritika irtózatosan be van szűkülve, nagyon erősen a szakmához kötődik, a közönséghez pedig nem tud eljutni. Úgy gondoltuk, hogy az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy eljuttassuk a színházba járó közönséghez a kritikát és a kritikai gondolkodást. Ennek érdekében indítottuk el a Kritikus Óra nevű rendezvénysorozatot. Ezek előadásokat követő beszélgetések, ahol egy kritikus, az alkotó és a közönség háromszögében beszélünk arról, hogy milyen volt az előadás, milyen kritikai reflexiók lehetségesek – nem az a cél, hogy a kritikus ex cathedra kijelentéseket tegyen az előadásról és kritizáljon, hanem hogy megpróbáljon reflektálni és reflektáltatni. A közönség nagyon nyitott és fogékony erre; van egy éhség arra, hogy a nézők találkozzanak a művészekkel, szóba álljanak a művel, amit megnéztek.

Színikritikusok Díja 2009/2010
A vasárnapi díjátadón kiderült: a színikritikusok szerint a legjobb előadás A kétfejű fenevad, a legjobb főszereplők Kerekes Éva és Fekete Ernő. A díjazottak teljes listája itt olvasható >>>
A másik módja a közönséghez való viszony átrendezésének szerteágazóbb: azt szeretnénk, hogy mondjuk tíz év múlva a kritika olyan fontos legyen az országban, hogy az MTV élő közvetítést tartson egy olyan rendezvényről, mint a kritikusdíj, hogy közügy legyen – eddig még van pár lépés, de már elkezdődött. Megváltoztattuk a Színikritikusok Díjának rendszerét. Mivel ez egy tiszta, nem politizált díj, a szakma ezt tartja a legtöbbre. Azt gondoltuk, hogy nem csak a győzteseket hirdetjük ki és hívjuk meg, hanem minden kategóriában a három jelöltet: ha ezt jól juttatjuk el a sajtóhoz, akkor sokkal több nevet tudunk forgalmazni, sokkal több értékre lehet figyelmet irányítani. Tulajdonképpen ez volna a kritika szerepe: hogy ebben a nagy zűrzavarban, kommercializálódásban mint egy fénycsóva, odairányítsa a figyelmet a jó dolgokra.

– Miért nem jut el a kritika a közönséghez?

– A kritikai fórumok irtózatosan be vannak szűkülve, nyomtatott és elektronikus szakmai lapokban jelennek meg kritikák – ezek leginkább a szakmához szólnak. A napilapokból elkezdett kikopni a kritika, abban a médiában pedig, ami tömegeket ér el – a tévében és a rádióban – egyáltalán nincsen, nem is csak kritika, hanem bármiféle színház: az maga is a társadalmi figyelem perifériáján van. Korábban voltak tévéműsorok, amelyekben a kritika reflektált egyes előadásokra – igen ám, de azt az előadást a tévé felvette és leadta, így a néző tudta, miről van szó. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy egy nagy kritikus a stúdióban felolvassa a kritikáját, és nem ezt sírom vissza a 70-es évekből – de más formái is vannak ennek. A másik ok, hogy Magyarországon a színházakat az állam tartja fent közpénzből – mégis, az állam nem kíváncsi arra, hogy azon túl, hogy odaadta a pénzt, az hogyan hasznosul. Angliában, Amerikában a színikritika irtó fontos, előadásokat söpörhet el vagy emelhet piedesztálra. Nem szeretném, hogy itthon is ez legyen, mégis arról van szó, hogy ott a kritika piaci viszonyok közé kerül, nincs vagy csak nagyon ritkán van állami fenntartás. Ez a piaci viszony pedig azt jelenti, hogy a kritikának fontos, orientáló szerepe van abban, hogy megmondja, hogy valamit meg kell-e nézni vagy sem.


Mivel nálunk közpénzből csinálnak színházat, fontos volna, hogy a kritikának szerepe legyen abban, hogy ezek a pénzek hogyan hasznosulnak, mi érték és mi nem, mi a kereskedelmi színház, amit lehet, hogy nem kellene az államnak olyan masszívan támogatni, vagy talán egyáltalán, és mi az a művészi értékű színház, amibe fontos, hogy beletegye a pénzét. Az állami fenntartású színházak egész intézményrendszere át lett mentve a rendszerváltáskor, de az állam nem is rendelt hozzá igazi reformot. A kritika ilyen rajta túlmutató dolgok miatt szűkül be, és mindez azzal jár, hogy Magyarországon ma mindenki hobbikritikus. Végeztettünk egy felmérést a Színházi Intézettel közösen, amiből kiderül, hogy egy kritikus az egzisztenciájának 10%-át keresi meg kritikaírással; valamiből megél, a játékszere pedig a kritikaírás. Ez azt jelenti, hogy a társadalomnak van egy miniatűr szegmense, amelyik kritikusként határozza meg magát, viszont ehhez semmilyen egzisztencia nem rendelődik. Ez teljesen abszurd helyzet.

– Túl azon, hogy minden újságíró szereti, ha sok az olvasója, miért fontos a közönség szélesítése?

– Nincs sok értelme annak a kritikának, ami csak ebben a beszűkült mezsgyében mozog, ami csak a szakmának szól. Szóba kell állni azzal is, aki számára az előadások készülnek, és akárhogy is nézem, ez a közönség. Ha őket kihagynánk a háromszögből, az egész rendszer összeomlana. Mert meglepő módon – válság ide, „rossz színház” oda – a magyar színháznak évi 4,5 millió nézője van, és ez a szám elég stabil. Ettől a 4,5 millió potenciális olvasótól elesünk, ha csak a szakmának írunk. Abszurd az is, hogy egyes nagyon értékes előadásokat, amiket eljátszanak mondjuk kétszázszor, megnéz 50 ezer ember, és ehhez az 50 ezer emberhez egyáltalán nem jut el az a fórum, ami megpróbálja az előadást elemezni, ami reflektál rá. Csak ha nagyon akarja.

– Kire van ma hatással a színikritika? Orientálja a nézőket? Tartanak tőle a színházak?

– Vannak kritikusok, akiktől tartanak, és vannak orgánumok, amelyekben fontos hatása lehet annak, ha megjelenik egy kritika. Mégis, összességében azt lehet mondani, hogy a nézőre nincs hatással, mert nem jut el hozzá, a fenntartóra nincs hatással, mert őt meg nem érdekli, nem használja a tudásunkat, csak arra, hogy kinek adja az állami díjait. Őket ki lehet venni a képből – akkor maradnak a színházak és a színházi emberek. Köztük kevesen vannak, akik ne olvasnák el a kritikákat (dacára, hogy gyakran ezt állítják). Nekik fontos, más kérdés, hogy ezt mennyire vallják be, sőt, mennyire állnak szóba a kritikussal és milyen hangsúlyt használnak. Legtöbbször ugyanis az történik, hogy egy negatív kritika után az ember kap egy üzenetet, egy e-mailt, vagy legrosszabb esetben telefonon felhívják, hogy ezt meg hogy képzeled, hogy ilyet írtál.


Az érdekes volna, ha azt is mondanák, hogy üljünk le beszélni – ez nagyon ritkán történik meg. Eleve a kritika arra van berendezkedve, hogy mi nehogy szóba álljunk a színházzal – szerintem ezen változtatni kell. Egy angol kritikus simán elmegy egy bemutató után a buliba, megeszi a legjobb falatokat, utána pedig ír egy olyan durva kritikát, hogy a művésznek kettéáll a füle – ezt abszolút szét tudja választani. Attól, hogy szóba állok egy színésszel, nem fogok megromlani, nem fogom azt gondolni róla, hogy tehetségesebb. Nem kéne ettől annyira félni, inkább a belső mércét kell az embernek erősítgetni: hogy nem megrontható. Az angolszász országokban nagyon fontos szerepe van a szóbeli kritikának: egy évad, egy előadás vagy egy szezon után elhívnak egy vagy több kritikust, és megkérdezik, hogy milyen volt. Nem azért, mert azt akarják hallani, hogy baromi jók vagytok, csak így tovább, hanem mert épülni akarnak. Magyarországon erre ritkán van példa, itt azt gondolják, a kritikus csak 7-től 10-ig lehet a színházban, és akkor is csak a főbejáratot használhatja. A Céh azt hangsúlyozza, hogy mi egy rendszerhez tartozunk, ugyanazt a szekeret toljuk, és ugyanazok a céljaink; nem a barikád másik oldalán vagyunk.

– Hogy alakult ki, hogy ma csak a szakmához szól a kritika?

– A polgári kritika korszakában, amikor Kosztolányi a Vígszínház premierjei után megírta a csodálatos írásait, amelyek színikritikának nem voltak olyan jók – nem volt annyira jó kritikus, mint amilyen jó író –, akkor nagyon egészséges volt a viszony a színház és a társadalom között; a színház a piacon élt. Ahogy megváltozott a hatalmi struktúra, amint nem egy szabad országban kezdtünk élni, ez a viszony elkezdett megváltozni; gyakorlatilag a színházak államosítása óta csak romlik. Akkor a kritika elkezdett eltorzulni: mindig üzenni kellett, titkosított nyelven fogalmazni, a hatalomnak beszélni, azzal valamilyen viszonyban lenni; lehetett természetesen rettenetesen szolgálni is ezt a hatalmat. Sok áruló lelkű ember dolgozott ott, és – mai szóval – hype-olta az értéktelenséget, mások meg megpróbáltak ellenállni. A sajtó pedig teljesen hiteltelenné vált: elolvastuk benne, hogy milyen nagyszerű, gyönyörű szabad országban élünk – innentől nincs miről beszélni. Aztán vége lett a cenzúrának, jött a rendszerváltás, ami nem azt jelenti, hogy hirtelen visszaállt valami normális viszony: ezt a viszonyt folyamatosan kéne építeni.


– Mik az eddig soroltakon kívül a kritika legkomolyabb problémái – vagy épp örömei?

– A fő probléma és a fő öröm ugyanaz: a szabadság a nagyszerűsége és az átka is a dolognak. Jó, hogy függetlenek vagyunk, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy semmibe vesznek. Sokszor mondják azt is, hogy romlik a kritikák minősége, és akár a tekintélyes lapokban is megjelenhet egy-egy rosszabb írás. Ez abból adódik, hogy nem teljes mértékben a szakmánkat űzzük, hanem sok minden más mellett tesszük, amit teszünk. Nagyszerű dolog, hogy rengeteg fiatal kritikus van, de ennek néha a színházak megisszák a levét, hiszen sokan a tapasztalatlanság miatt még nem tudnak olyan jól írni; rengeteget írnak, mert szeretnék megcsinálni magukat, a rengeteg írás viszont mindig a minőség rovására megy. Az pedig csodálatos, hogy sok a bemutató utáni, azonnali kritika, hiszen tíz éve sírtunk, hogy sehol nincs ilyen; a lapok már kivetették magukból, az interneten még nem volt. De milyen a minősége? Most kéne elkezdeni dolgozni azon, hogy egyre jobb legyen.

– Mit tehet a kritika egy-egy olyan helyzetben, mint ami most az alternatív színházakkal történt? (A kulturális államtitkárság hosszú várakoztatás után jelentette be, hogy az idei évre a VI. kategóriába sorolt struktúrán kívüli, báb- és táncszínházak és -társulatoknak törvényesen megítélt állami támogatások 34%-át év végéig zárolja, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel azokat - a szerk.)

– A programunk része volt, hogy ha olyan helyzet adódik, amikor valamilyen érték veszélybe kerül, akkor azt kell mondanunk, hogy ez nem jó, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy mi történik, ki kell nyitni a szánkat. Nem tehetünk mást, mint hogy egy civil szervezet eszközeivel megpróbáljunk valahogy nyomást gyakorolni: elkezdeni leveleket írni, tárgyalni. Azt kell mondjam, a sajtó – nem a kritika, hanem általában a sajtó – pont a VI. kategória ügyében jól vizsgázott: a sajtó borította ki a bilit, hogy mi van a pénzzel, hogy miért nem adják oda. Elkezdődött egy sajtókampány, és akkor legalább azt mondta a minisztérium, hogy odaadja a pénz 66%-át.

– Ez egyértelműnek hangzik, mégis felmerülhet egyesekben a kérdés, hogy morálisan szabad-e mást tennie a kritikusnak, mint hogy megfogalmazza a véleményét az egyes előadásokról, amely kritikákból aztán persze összeállhat egy világkép?

– Ha egy piaci rendszerben működnénk, és minden úgy működne, mint a cipőkereskedelemben, és mi megírnánk a véleményünket a cipőkről, akkor az egyik bolt nagyon sok cipőt adna el, a másik meg bezárna – akkor nem kéne mást is csinálnunk, mert a piac szabályozná a rendszert. Nálunk viszont a közpénzek miatt nincs ilyen szabályozás, csak a nyilvánosság jelenthet kontrollt. A kritika pedig ennek a része, és a nyilvánosság ereje az, ami arra kényszerít, hogy ne csak arról beszéljünk, hogy jó volt-e a Nemzetiben a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból – mellesleg nagyon jó volt –, hanem arról is, ha hajánál előrángatott okokból kirúgják egy színház vezetőjét a mandátumának lejárta előtt. Akkor a kritikának rá kell kérdeznie, hogy hol is van itt a törvényesség?


– Nem szokás kritikát írni egy-egy alacsony színvonalú, rossz értelemben vett népszínház harmincötödik Molnár Ferenc-bemutatójáról. Felmerült viszont a szakmában, hogy mégis el kellene kezdeni eljárni azon városok színházaiba, ahol nem szakmai, hanem politikai alapon nevezték ki az igazgatót, és megírni, miért is borzasztó az adott előadás.

– Így van, ez nagyon fontos volna. Most azon lobbizunk, hogy ha lesz egy új színházi törvény, abban szerepeljen a színikritika létének törvényi garanciája, azaz beemeljék a kritikát is a színházi intézményrendszerbe. Ha így lenne, minden állami fenntartású színház jogosan mondhatná, hogy ő is szeretné, ha kritizálva lenne – persze nyilván nem a színház rendelné meg a kritikát, hanem egy állami megrendelő, akár a Színházi Intézet, akár más fórum. Akkor lehetne szó normális működésről, azaz arról, hogy monitorozva lenne minden állami pénz, akkor végig lehetne gondolni, hogy ne maradjon ki a kritika látóteréből semmi. Erre az államnak és a vidéki színházakat fenntartó megyei önkormányzatoknak maguknak van elsősorban szükségük, hogy tudják, milyen értékeket pénzelnek, mit tartanak fent. Akkor meg lehetne kérdezni, hogy milyen volt mondjuk a soproni színház évada, milyen az elmúlt tíz éve vagy konkrétan a legutóbbi Molnár Ferenc-előadása. De amíg mi hobbikritikusok vagyunk, addig milyen alapon kérdezi meg bárki, hogy miért nem írtunk Sopronról? Arról írunk, amire futja vagy amire van érdeklődés.

– És megfordítva a kérdést: a politika tudja befolyásolni a kritikát?

– A kritika, ha esetleg nem is elég jó, nincs is elég, nem is ahhoz szól, akihez kéne, akkor is makulátlan, politikailag nem romlott. A politika inkább azzal tudja kifejezni a véleményét a kritikáról, hogy semmibe veszi, hogy nem használja, hogy figyelmen kívül hagyja a döntéseiben. Ma már nem itt van a kontroll, inkább a kuratóriumok, igazgatók kinevezésében. Ha bekerülnénk az intézményrendszerbe, nem lenne olyan könnyű keresztülnézni rajtunk, mint egy üvegajtón.

Névjegy - Tompa Andrea
Kolozsváron született 1971-ben; 1990-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának magyar-orosz szakán. 1996-ban jelentkezett a Hajónapló Műhelybe, első színházi tárgyú írása 1999-ben jelent meg a Színház folyóiratban. Talán nincs olyan magyarországi színházi lap, ahova ne írt volna azóta. 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán a „Színház és teatralitás V. Nabokov életművében” című disszertációval. 2000-2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI) dolgozott, 2005 óta a Színház folyóirat szerkesztője, 2008 ősze óta tanít a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, ahol idén adjunktus lett. Számos nemzetközi szemináriumon vett részt, tanított és publikált külföldön, több színházi könyvet szerkesztett. 2008 nyara óta a Theatre – Yale School of Drama folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. A céhbe 2002-ben vették fel, 2009-ben választották meg elnökké. Első regénye, A hóhér háza 2010-ben jelent meg a Kalligram kiadónál.
Kovács Bálint
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek