Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2021. szeptember 17.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Minden újságírás közszolgálat”
2010. február 13. szombat, 15:43
„Nagy kihívás, hogy a hallgató reggel fél hétkor ne csak informálódjon, hanem szórakozzon is” – mondja Mong Attila. Az MR1-Kossuth Rádió újdonsült műsorvezetője szakmai elkötelezettségről, közszolgálatról és történelmi oknyomozó munkáiról is mesélt az eMasának.
Mong Attila (fotók: Bakró Nagy Ferenc)
– Miután feltetted a Facebookra a hírt, hogy hétfőtől a 180 percnél dolgozol, volt, aki már tanácsot adott, mit tarts meg az eddigiekből, például hogy időjárást csak úgy mondj, ahogy Baló György. A Magyar Rádióban mit kértek tőled?

– Azért hívtak, hogy átvegyem Baló György helyét. Az utóbbi időben egyre inkább rá épült ez a műsor, sok élőzés volt benne, olyan embert kerestek, aki ezt a részben politikai, részben közéleti tematikát tovább tudja vinni. Megtisztelő volt a felkérés, én a Magyar Rádióban kezdtem a pályámat, az MR1-Kossuth Rádióban a 180 perc az egyik leghallgatottabb műsor, látok benne fantáziát a magam szempontjából is, no és nagy szakmai kihívásnak is tartom, hiszen ilyen reggeli gyors, élő adást még soha nem csináltam. Azt várják tőlem, hogy a 180 perc olyan pörgő közéleti műsor legyen, ami beférkőzik az emberek nappalijába, konyhájába, ami valahol a nagyon komoly közéleti és a szórakoztató reggeli műsor határmezsgyéjén van.

– Neked milyen elképzeléseid vannak a műsorról? Van olyan, amiről már most tudod, hogy másként szeretnéd csinálni?

– Egyelőre szeretném megtanulni, hogyan készül a műsor, átvenni a ritmust, az ott kialakult kultúrát. Ötleteim, hogy milyen témákat kellene bevinni, biztosan lesznek már az elején is. A korábbi műsorvezetők sem felolvasógépek voltak, nem is arra kérték fel őket, kicsit rájuk is lett szabva az adás, tehát nyilván más témák kerülhetnek elő, ha én leszek adásban. Ugyanakkor nem szerkesztő leszek, van erre egy nagyon jó csapat, szinte mindenkit ismerek korábbról. Én olyan emberekkel szeretek együtt dolgozni, akikről érzem, hogy számukra is van tétje annak, amit csinálnak, és itt, most, hogy voltam már bent adást nézni, pont ezt a hangulatot éreztem.

– Kíván ez a műsor tőled mást szakmailag, mint amit korábban csináltál? Más lesz attól a feladatod, hogy közszolgálati a műsor?

– Attól, hogy közszolgálati, nem. Az Inforádió ebből a szempontból furcsa képződmény, mert kereskedelmi alapokon áll, de tartalmában, mint hírrádió, közszolgálati. Itt is ugyanazt kell majd csinálnom: híreket, közéleti témákat a lehető legsokrétűbben, legárnyaltabban, leginkább függetlenül bemutatni. Szakmai értelemben persze sok szempontból iszonyatos nagy lesz a változás azon kívül is, hogy az Inforádióban este voltam, itt meg hajnalban leszek. Az Aréna egyórás beszélgetéseinél bár sok témára, mégiscsak egy emberre kellett készülni. Itt hattól kilencig van hat-nyolc élő interjú, nagyon fel kell készülni, hogy három percben kiderüljön valami, hogy legyen eleje és vége a beszélgetésnek, hogy eljussunk valahova. Nagy kihívás, hogy a hallgató reggel fél hétkor ne csak informálódjon, hanem szórakozzon is, mert szerintem a műfajhoz az is hozzátartozik, hogy a hallgatónak jól induljon a reggele, ha meghallgat fél vagy egy órát, nagyjából képben legyen.
Egyébként úgy gondolom, nincs sok értelme arról beszélni, hogy a közszolgálati újságírásnak mi a feladata. Nincs közszolgálati újságírás – újságírás van, minden újságírás közszolgálat.
Sőt, lehet, hogy ezért megégetnek, de én azt mondom, hogy a szórakoztatás is újságírás, az amerikai könyvekben az újságírás funkciójánál az őrkutya szerep mellett ott van az entertainment is, hogy az emberek ne csak informálódjanak, de érezzék is jól magukat. A Story, a Blikk és a bulvár is fontos szerepet tölt be.

– Lehet a magyar közéleti témákkal szórakoztatni?

– A közéleti témákkal mindenhol lehet szórakoztatni, csak nem biztos, hogy én azt akarom csinálni. Az amerikai televíziókban csak a szórakoztató közélet megy, nagyon felületesen, viszont bőven és alaposan kibeszélik, ki kit anyáz. Rettenetes volt ezt látni, amikor az elnökválasztási kampány elején kint jártam. Persze fontos, hogy mindenen tudjunk nevetni, hiszen úgy még búcsúzni is könnyebb valamitől, de ma Magyarországon nem ez a fő cél.

– Azért kérdezem, mert azt mondtad, az a cél, hogy szórakoztató műsort csinálj.

– Olyan értelemben, ahogy szerintem szórakoztató tud lenni egy érdekes vita vagy beszélgetés, vagy az, amikor a hallgató azt gondolja egy kérdés után, hogy jajj, de jó, hogy megkérdezte, én is ezt akartam tudni – ilyen értelemben igen. A nyelvezettel is sok a probléma Magyarországon, az újságírás beburkolja a mondanivalót, miközben egyszerűen kellene elmondani valamit, finoman kérdez, amikor oda kellene tenni a kérdést.

– Úgy vettem észre, hogy sok helyen még mindig mint a Manager Magazin volt főszerkesztőjét tartanak számon, ha szóba kerülsz, így neveznek meg, gondolom mert kiemelkedő dolognak tartják a karrieredben.

– Ha előbbi nem is, utóbbi igaz lehet. Én nem becsülném le, amit a Manager Magazinban 2005 és 2007 között csináltunk, de nem is heroizálnám. Az, hogy piedesztálra van emelve, inkább a szakmára, a magyar újságírás állapotára jellemző. Szerintem az az időszak azért él máig a szakmai köztudatban, mert mi ott elkezdtünk úgy viselkedni, mintha egy rendes országban rendes újságírók lennénk, és megpróbáltunk nem törődni azzal az újságírói meg szakmai kontextussal, amiben vagyunk. Végül is rövid időszak volt és csúnya véget ért, születtek ugyan jó cikkek, de nem sikerült üzembiztosan és a kiadó számára is kielégítő módon csinálnunk. A szakmai siker mellett ebből a szempontból, tehát hogy nem sikerült meggyőzni a kiadót arról, hogy érdemes lenne még befektetni, időt adni a lapnak, nekem kudarc volt, és beletelt egy-másfél évbe, mire ezt a kezdeti hárítás után meg tudtam élni. Közben is próbáltam azért olyan dolgokat csinálni az Aréna mellett, amikről úgy gondoltam, hogy van tétjük. Nagy volt a tétje például annak, amikor Vajda Évával belekezdtünk Az ártatlanok korába, hogy meg tudunk-e írni egy ilyen amerikai stílusú oknyomozó könyvet az igazságszolgáltatásról.

– Írtál egy másik könyvet is János vitéz a Gulágon címmel. Erről az egyik kritikában azt írták, nemcsak újságírói, de történészi erényeket is csillogtatsz benne. A könyvből kiderül, családi okokból kezdted el a témát feldolgozni, ugyanakkor nem vagy történész – hogy jutott eszedbe?

– Az 1946-ban kezdődő történetet még gyerekkoromból ismertem, és abszolút újságíróért kiáltó feladatnak láttam. A német hagyományból eredő kelet-európai történetírás unalmas terméket állít elő, miközben Amerikában és az angolszász világban a hasonló, mikrotörténelmi könyveknek jelentős piaca van, és a könyvek nagy részét újságírók írják. Kétféle képesség kell hozzá: felismerni és jól megírni a sztorit, no meg kell alapos történelemismeret is. Ráadásul a feladat módszertanilag is sokban hasonlított az újságíráshoz: az interjúkészítés és a forrásfeldolgozás ugyanúgy megy, annyi történt pluszban, hogy leültem beszélni néhány történésszel és sok releváns szakirodalmat olvastam. Ugyanakkor többet szenvedtem ezen a könyvön, mint bármelyik cikkemen vagy korábbi könyvemen. Nagyon nagy tétje volt számomra, hiszen a történetben a családom bizonyos ága is érintett volt, én vagyok valószínűleg az egyedüli a faluból, aki meg tudja írni ezt a történetet, ők pedig egy romantikus, édes mézzel leöntött történetet vártak – ezeket volt a legnehezebb leválasztani. Az újságírás hitelességi problémái miatt sok olyasmit nem engedtem meg magamnak, amelyek érdekesebbé tehették volna a könyvet, így lehet, hogy kicsit száraz lett, de nagyon nagy jó visszhangja volt. Lovasberényben emléktáblát avattak, megemlékezést tartottak a könyv miatt a Gulágra elhurcolt embereknek, és ezentúl minden évben így lesz. Nagyon jó érzés volt.

Az elmúlt egy évben együtt dolgozhattam egy amerikai Pulitzer-díjas újságíróval, Anne Applebaummal is, akinek pár éve jelent meg egy könyve a Gulág történetéről, most pedig egy újabb történelmi oknyomozást ír arról, hogyan sztálinizálták a kelet-európai országokat a háború után. Mivel a történészekkel zsákutcába jutott, kimondottan újságírókat keresett kutatónak, így jutott el hozzám. Havonta egy hétre jött, segítettem neki levéltárazni, előkészítettem anyagokat, elolvastam és összegeztem a szakirodalmat, túlélőkkel interjúztam – ez is nagy kihívás és hatalmas szakmai élmény volt, meg is mondtam neki, hogy azt hiszem, életem legjobb munkája volt ez az egy év.

– Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy Magyarországon nem alakult ki, vagy nem erős az újságírásnak ez az ága, funkciója?

– Biztos, hogy a közönségen is múlik, márpedig a magyar közönség nem nagyon szeret szembesülni a saját történelmével. Ha kinyitod a Spiegelt, rendszeresen találsz benne nemcsak a náci vagy a kelet-német múltat, de minden történelmi kort feltáró írásokat, addig nálunk az emberek nem szeretnek szembenézni a II. világháború előtt-alatt-után történtekkel, a Kádár-korszakról nem is beszélve. Nehéz újságíróként szembe menni ilyen nagy elutasítással, pedig szerintem az is feladatunk lenne, hogy ezt nyomjuk.

– Ebbe az elutasításba az is beletartozik, hogy a jelennel sem szeretnek szembesülni? Sokszor elhangzik az a vád is, hogy nem hogy történelmi, de egyáltalán oknyomozó újságírás se nagyon van Magyarországon.

– Dehogynem, van. Annyi, amennyire igény van, de van. Ugyanakkor az emberek kivonultak a közéletből, nem fizetnek adót, nem olvasnak újságot. Benne van ebben az elmúlt 50 meg az elmúlt 20 év is. Vadonatúj helyzet, hogy magunkra vagyunk hagyva, nem lehet már azt mondani, hogy ez azért van így, mert Moszkva akarja, vagy azért, mert Brüsszel akarja. Kezünkbe kellene venni a sorsunk irányítását, de ilyen történelmi tapasztalatunk nagyon kevés van. Lehetett volna a rendszerváltás után másként csinálni, hogy jobban bevonják az embereket a saját életük intézésébe, de attól, ami van, az újságírás nem tudja magát függetleníteni.

– A rádiózás meg a könyvírás mellett részt vállalsz egy sor olyan kezdeményezésből is, amelyek a szakma színvonalának emelését célozzák. Ilyen például az önszabályozó etikai kódex, de a Manager Magazinnál kezdtétek el a karácsonyi árverést is.

–Amikor beálltunk a Manager Magazinhoz, nyár elején, Vajda Éva belépésének napján kaptunk a K&H banktól egy fagylalttortát. A szerkesztőség persze tudta, hogy nem szabad elfogadniuk, de néztek rám boci szemekkel, hogy mi legyen, hiszen fagyi. Visszaküldtük. Év végén is tépelődtünk, mihez kezdjünk a sok ajándékkal, Éva ötlete volt, hogy a Menhely Alapítványt segítsük, de ők az ajándékokkal nem tudtak volna mit kezdeni. Akkor hívott fel Weyer Balázs, az ő ötlete volt, hogy rendezzünk árverést.

– Akkor egy szerkesztői jegyzetedben azt írtad, hogy ha több szerkesztőség, több újságíró csatlakozik, az összegyűjtött összeg milliós nagyságrendű is lehet. Azóta is csak ugyanazok a szerkesztőségek vesznek részt ezen, akik először is ott voltak.

– Most talán már többen vannak. De ha nem is, akkor is örülni kell annak, hogy van ilyen, mert legalább évente egyszer szó van arról, hogy talán nem úgy kellene csinálni a dolgokat, ahogy a magyar sajtó nagy átlaga csinálja.

– Az etikai kódex is legalább három éve készül, és elég nyögvenyelősen halad az ügy. Nem csalódás, hogy dolgozol valamin, próbálsz, próbáltok javítani a szakmán, de a kezdeményezésekre mindig csak ugyanaz a kör nyitott?

– Az etikai kódexet is még a Manager Magazin idején kezdtük el csinálni, mert úgy gondoltuk, hogy nekünk üzleti érdekünk is az, hogy a szerkesztőség (és az etikai kódexet elfogadó többi szerkesztőség) megkülönböztesse magát azoktól, akiknek nincs ilyen kódexük. Ha nem is ismerik fel, más szerkesztőségeknek is ez lenne az érdekük, még ha nehézségekkel is jár. Apró lépések ezek, amelyektől kicsit más lenne a világ, amiben élünk. Egyszer talán lesznek majd többen is, akik ezt felismerik. Most azok nyitottak ezekre, akik nem akarják majd hatvanéves korukban feltenni maguknak azt a kérdést, hogy amikor harminc voltam, miért nem tettem valamit, hogy jobb legyen a helyzet. Mert a mai hatvanas generációnak, ha egyáltalán gondolnak valamit magukról meg a világról, fel kéne tenniük maguknak pár kérdést arról, hogy mit csináltak húsz évvel ezelőtt, amikor döntési pozícióban voltak. Ezt a felelősséget nem lehet megkerülni, egyszer szembe kell vele nézni, ha máskor nem, amikor hatvanvalahány éves korodban az akkor húszéves újságírók megkérdezik, hogy miért ebben a fosban élünk még mindig, mit csináltál te, amikor tehettél volna valamit.

– Mi most szerinted az újságírás legnagyobb problémája?

– A belefáradás, a tétnélküliség. Nagyon elkeserítő volt látni a Soma-díj átadóján a kutatás eredményeit, azt, hogy azok az emberek, akik a magyar sajtót irányítják, mit gondolnak a saját szerepükről, hogy azt tanácsolnák húsz évvel ezelőtti önmaguknak, hogy bele se kezdjenek ebbe a szakmába, a fiataloknak meg azt, hogy menjenek külföldre. És az a legelszomorítóbb, hogy még jót is röhögünk rajta, valójában kínunkban, hogy ez az eredmény tud kijönni húsz évvel a szabad sajtó kialakulása után. Mit várunk így? Én megértem, aki ezt mondja, mert mindenkit meg lehet érteni, csak én meg azt mondom, hogy akkor nem kell ezt csinálni, innen üzenném, hogy akkor vissza kell adni a liszenszt, és kezdeni valami mást. Az ember élete hosszú, és nagyon sok mindent lehet csinálni.

– Te mit mondanál a fiataloknak?

– Azt, amit most is mindig mondok nekik: újságíró akarsz lenni? Az nagyon jó, tessék újságírónak lenni, mert ez egy jó szakma, nagyon sok élvezetet lehet benne találni. De csak addig csináld, amíg élvezed. Ha megunod, menj el PR-esnek, foglalkozz mezőgazdasággal, tanulj meg virágot kötni – csinálj valamit, ami izgat.
Az a baj, hogy az emberek nem mernek kilépni a saját életükből, belemerevednek helyzetekbe. Én szeretném ezt elkerülni. Már az is teher, hogy mindig azt mondják, te vagy az oknyomozó újságíró – nem, nem foglalkozom már oknyomozó újságírással. Mostanában is visszautasítottam pár ezzel kapcsolatos megkeresést, ne legyen ez, hogy van négy oknyomozó újságíró, és mindig őket keresik, miközben vannak mások, akik most csinálják. Ez valószínűleg az európai kultúra rákfenéje – Amerikában kicsit máshogy működnek az emberek –, de Magyarországra főleg igaz, hogy ha valaki elkezd valamit, akkor egész életében azt csinálja.

– Sok mindenben kipróbáltad már magad újságíróként is. Mi tart még a szakmában?

– Azért is váltok az MR1-Kossuth Rádióra most, mert tíz év Inforádiózás után nem szerettem volna belefulladni a rutinba, úgy éreztem, hogy most valami más kell. Izgat, amit most elvállaltam, mert úgy érzem, ennek van tétje, bebizonyítani magamnak, a környezetemnek, a hallgatóknak, hogy meg tudok csinálni egy ilyen adást. Nem is az első hét a nagy kihívás, hanem az, hogy a 18. hónapban is tudom-e majd csinálni. Eddig mindig csak olyan állást vállaltam el, olyan helyre mentem, ahol megdobogott a szívem, ami kihozott a sodromból. Addig kell csinálni, amíg ez a fajta stressz és izgalom megvan.

– Hamarosan választások lesznek, és a rádió elnökének is lejár idén a mandátuma. Mit gondolsz, tervezhetsz hosszú távra a Magyar Rádióban?

– Sokan kérdezték tőlem, hogy megfelelő ritmusban váltok-e, amire az a válaszom, hogy az embernek saját ritmusa van. A helyzet, a környezet mindig változik, a problémákkal akkor kell szembenézni, amikor eljönnek, nem lehet ilyen félelmekkel együtt élni. Én hosszú távra tervezek, most nem akarom a végét látni, aztán ha máshogy alakulnak a dolgok, csinálok majd valami mást. Egyelőre úgy látom, hogy újságíró szeretnék maradni.

Névjegy
Mong Attila 1968-ban született Budapesten. A székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett. 1987-ben lett a Budapesti Külkereskedelmi Főiskola hallgatója. A főiskola közben – mivel már gyerekkorában is újságírónak, pontosabban sportriporternek készült – tett egy próbát a MÚOSZ újságíróképzésén is, de ebből csak két órát bírt ki. „Emlékszem, komoly válságba kerültem, mert újságíró akartam lenni, és ugyan nem értettem, hogy működött akkor, a diktatúra utolsó éveiben a szakma, de azt éreztem, hogy amit ott láttam, abból nem kérek”.

A főiskola után ösztöndíjjal Párizsba ment, ahol két évig az üzleti előadások, a francia számvitel mellett a híres Institut des Études Politiques de Paris főiskolán is hallgathatott kurzusokat. „Nagyon jó órákra jártam, újságírásra, kelet-európai történelemre, és ott jöttem rá, hogy engem nem az üzlet, hanem a közélet meg a hírek érdekelnek” – meséli. A záró tesztek után a pszichológus figyelmeztette, hogy erős igazságérzete és szabadságvágya miatt nagyon kell vigyáznia, hova megy dolgozni, mert egy hierarchikus szervezetben nehezen tudja elképzelni – és ahogy mondja, valóban ez, „durván fejlett igazságérzete” vezette végül az újságírói pályára.
Párizsból azonban még egy francia reklámcég szerződésével érkezett vissza Budapestre. „Két évig dolgoztam a reklámszakmában, de úgy éreztem, hogy megfulladok, viharos gyorsasággal menekültem be a Magyar Rádióba sokkal kevesebb pénzért napi tudósításokat csinálni” – meséli. A rádiótól 1998-ban a Magyar Televízióhoz ment, ahol szerkesztő-riporter volt az Aktuálisnál és szerkesztő-műsorvezető a Szabad Verseny című gazdasági magazinnál. Állandó külsős szerzője volt a Figyelőnek, és cikkeket írt a Kreatívnak.
2000-től az Inforádió műsorvezetője, 2005 és 2007 között a Manager Magazin főszerkesztője volt.

2003-ban György Bencével Milliárdok mágusai címmel könyvet írt a brókerbotrány titkairól. 2008-ban jelent meg a János vitéz a Gulágon című történelmi oknyomozó könyve, tavaly pedig Vajda Évával közös, Az ártatlanok kora című könyve.

2004-ban a K&H botrányról a Figyelőben megjelent cikkeiért elnyerte a legjobb oknyomozó újságírónak járó Göbölyös József „Soma”-díjat. 2004-ben a Milliárdok mágusaiért Joseph Pulitzer Emlékdíjjal tüntették ki.

Mong Attila a tumbleren Napifix címen vezet mikroblogot, twittel és a Google profilja is nyilvános.
Vorák Anita
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek