Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2020. augusztus 9.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Nincs és nem is volt – a magyar popzenei újságírás
2009. augusztus 18. kedd, 12:17
A magyar popzenei újságírás akkor lehetne válságban, ha valaha is lett volna jó korszaka, de ilyen sohasem volt – mondták egybehangzóan az eMasa által megkérdezettek, amikor arról érdeklődtünk, hogyan lehetne leírni a magyar zenei újságírás jelenlegi – konszenzuálisan siralmas – állapotát. A magyar popzenei újságírás helyzetét felmérő körképünkből kiderül: a popújságírást Magyarországon súlyos etikai és minőségi problémák terhelik, nincs semmilyen szerepe az ízlés formálásában, nincs tekintélye, e pozícióból elmozdulni pedig esély sem látszik.
Annak ellenére, hogy a magyar popzenei újságírás az egybehangzó vélemények szerint mindig is nagy bajban volt, a problémát elsőként felvető írás mindössze két éve, 2007-ben jelent meg a Quarton „Építészetről táncolni, de tolókocsival – A magyar popzenei újságírás” címmel, Bede Mártontól, a lap állandó szerzőjétől. Bár a vélemény számos kommentet és élénk vitát generált az oldalon, az azóta eltelt időszakban mégsem született egy olyan cikk sem, mely a hazai popzenei újságírás jelenlegi állapotának lehetséges okait próbálta volna meg feltérképezni. A jelen írás erre tesz kísérletet: kulturális és zenei újságírással is foglalkozó szakemberek, újságírók és kutatók segítségével próbáljuk megragadni a probléma főbb gyökereit, okait, összetevőit, és keresni a lehetséges kiutat. Azt előrebocsáthatjuk: az utóbbit nem sokan látják a megkérdezettek közül.

Előzmények nélküli ország

A Magyar Ifjúság első számának címlapja, 1956 novemberéből
„A magyar popzenei újságírás helyzete nem elválasztható attól, hogy amikor a rockandrollt feltalálták, nálunk Rákosi-korszak volt, amikor pedig a hippik jöttek, akkor meg Kádár-korszak” – hangsúlyozza a történeti előzményeket vázolva Nádori Péter, az Origo vezető szerkesztője, a Quart „nagybani” szerkesztője.

A zenei elszigeteltséget fokozta a pártállamnak a zenei újságírás felett gyakorolt kontrollja, ami kiiktatta az érdemi véleményalkotást és kritikai attitűdöt az írásokból: a zenei cikkek leginkább az egyébként nehezen hozzáférhető információk miatt voltak fontosak a zenehallgatóknak. Az már csak tovább rontotta a helyzetet, hogy egészen minimális „hivatalos” felületet kaptak a könnyűzenéről szóló írások. „A Magyar Ifjúságban például – emlékezett vissza Szőnyei Tamás, a lap zenei rovatának egykori szerkesztője – összesen két oldal jutott zenére hetente a nyolcvanas évek végén, és ebbe kellett belezsúfolni minden műfajt, a rocktól kezdve a diszkón át egészen a heavy metalig, a folktól a dzsesszen át az új hullámig, magyarokat és külföldieket.”

Ilyen előzményekkel nem meglepő tehát, hogy a legtöbben eleve csak a rendszerváltást követő évektől látják lehetségesnek a hazai popzenei újságírás érdemi értékelését. A sztorik viszont ugyancsak különböznek: Nádori Péter szerint például a helyzet a rendszerváltás után sem változott meg alapvetően, hiába köszöntött be a szabadság: ugyan „feloldódtak a régi struktúrák”, de nincs helyette más, egy „gyökerek nélküli, torz nyilvánosság jött létre, ahol nem alakult ki a szerepe és helye a minőségi zenei újságírásnak.”

Némileg másképp látja a rendszerváltás utáni helyzetet Havasréti József médiakutató, a Pécsi tudományegyetem kommunikáció tanszékének megbízott tanszékvezetője: szerinte „a 90-es évek elején rögtön jelen volt a korszerű popújságírás és popkritika, például az akkori Narancsban, és a fanzine-irodalomban. Egy csomó irodalmár és más értelmiségi, illetve egy sor rajongó már akkor meglehetősen színvonalasan írt a popzenéről.”

Az egyszeri rajongóknak és a kritikai diskurzusra vágyóknak legtöbbször saját utakat kellett találniuk, hogy tájékozódhassanak: „én úgy tájékozódtam, hogy jártam a koncertekre, illetve vettem a lemezeket – itt Pécsen elég könnyű volt jugoszláv nyomású (Jugoton) nyugati lemezeket venni. Ezeket meghallgattuk a barátokkal, és beszélgettünk róluk: ez volt a »kritikai diskurzus«” – idézte fel Havasréti.

A eMasa által megkérdezettek a kilencvenes évekből a Narancsfülön kívül még a Wanted magazint említették meg legtöbbször, mint olyan zenei lapot, ami megfelelt egy minőségi zenei újság követelményeinek [a további személyes listákról, hazai és külföldi kedvencekről lásd A Gépszavától a Pitchforkig című keretes írásunkat!]; a Wanted Wan2-vá válása pedig egybehangzóan hanyatlástörténetként jelenik meg a visszaemlékezésekben, melyek szerint az átnevezett-átalakított Wanted eljelentéktelenedésével gyakorlatilag megszűnt Magyarországon az igényes zenei havilapírás.

Did you mean: "magyar pozenei újságírás"?

Akármilyen valószínűtlenül is hangzik, de a helyzet ma ha lehet, még rosszabb. Ahogy Déri Zsolt, az Est.hu zenei rovatának nemrég elbocsátott vezetője a lapunknak adott interjújában fogalmazott: „Nincs kiépülve egyáltalán az intézményrendszere, és rendes hagyománya sincs egyáltalán. Több évtizednyi a lemaradás, sosem voltak igazán jó zenei lapok itthon, és amik voltak egyáltalán, azok is általában hamar meghaltak. Az itt vagy ott zenéről író emberek között rengeteg a dilettáns, sokan dolgoznak kiadói konzervanyagokkal, amiket én sosem engednék be egy minőségi kiadványba. Ma már az internet segítségével könnyen meg lehet találni, be lehetne pótolni szinte mindent. Ma már sokan tudnak külföldi lapokat, külföldi oldalakat olvasni és tájékozódni. Mégis, a tárgyi tudás, a háttérműveltség hiánya nagyon szembeszökő, például a blogok kritikáiban. Sokan hiszik, hogy értenek hozzá, tudnak írni a zenéről, de nem tudnak.”
Havasréti szerint a fő probléma az, hogy „a popzenei kultúra, a popzenei újságírás, és benne a popkritika teljesen integrálatlan. Egyrészt van egy zeneileg és a róla szóló sajtót tekintve egyaránt alig értékelhető óriási zavaros zenei halmaz, ami népszerű és kereskedelmileg támogatott, mellette pedig egy színvonalas zenei réteg, plusz erről szóló kritikai irodalom, ami csak pár embert érdekel. Az integrálatlanság jele az is, hogy a hivatásos popzenei újságírók munkája érdektelenebb, mint azoké, akiknek más a szakmájuk, de néha foglalkoznak a témával. Probléma még – tette hozzá –, hogy a létező kritikák szétesnek »vélemény-újságírásra« (ez szar, gagyi, az meg »zseniális«, »életmentő« és hasonlók), illetve »infózás«-ra, hogy kikből áll a banda, mikor vonultak stúdióba a fiúk, és hogy mi volt az előző lemezek címe stb.” A legnagyobb baj azonban az – mondta Havasréti – hogy „még mindig nincs egy normális popzenei lap, ami csak ezzel a témával foglalkozik, nagy terjedelemben, jó újságírói gárdával, és rendszeresen, tehát nem szűnik meg pár szám után.”

A popzenei újságírás jelenlegi állapotáról szóló lesújtó véleményeket összegezve alapvetően három fő, a konstans válságért felelős gócpontja, aspektusa látszik kirajzolódni a hazai médiának: először, egyre kevesebb felület – lap, rovat, adásidő – van arra, hogy zenei témájú újságírói munkák, kritikák jelenjenek meg; másodszor, ha meg is jelennek, a minőségi újságírás etikai szempontjainak ezek gyakran nem felelnek meg; harmadszor, a szerzők tárgyi, szakértői tudása, stilisztikai felkészültsége túl gyakran marad alatta az elvárható minimumnak.

Zsugorodó felületek

Igaz, 2009-ben már nem csak egyetlen folyóirat két oldalára kell összezsúfolni a zenei vonatkozású tartalmakat, de a helyzet így sem sokkal jobb. A lapunk által megkérdezettek szerint ma összesen egy olyan médium van Magyarországon, ami csak zenével foglalkozik, összességében magas színvonalon: ez a 2007-ben a(z éppen mostanában elérhetetlenné vált) Quart blog és a Rúgd ki a lekvárt! zenei blog összeolvadásából megszületett, jelenleg az Origohoz tartozó Quart [a lapról szóló véleményeket lásd a Quart: pro és kontra című keretes írásban!]. Rendszeresen jó zenei írásokat közlő kultúrarovatot tartalmazó kiadványként pedig a Magyar Narancs neve merült fel a legtöbb esetben.

Ha a néhány, könnyűzenének (is) dedikált önálló kiadvány – a Rockinform, a HammerWorld, a Planet Z, a Zenész és a Wan2 – mellett átnézzük azon napi-, heti- és havilapok listáját, melyekben elvileg lehetne zenével is foglalkozó kulturális rovat, a végén kiderül, hogy még azok a lapok is, melyek foglalkoznak egyáltalán kultúrával, csak elvétve adnak teret könnyűzenével foglalkozó írásoknak. Így gyakorlatilag nem létezik Magyarországon a gyors és rövid kritika műfaja a napilapokban; a hetilapok közül például a 168 Óra, a Heti Válasz, a Magyar Demokrata bár rendelkezik kultúra rovattal, de könnyűzenéről csak elvétve, alkalomszerűen írnak benne, akárcsak az Élet és Irodalomban.

A HVG sem ad teret az ilyen tartalmaknak, a Figyelő pedig éppen idén vette ki a lapból a teljes kritikai rovatát, melyben eddig „Zeneszoba” címmel Poós Zoltán írt lemezkritikákat heti rendszerességgel. Hátramaradt még a két, hetente megjelenő programmagazin – az EXIT és a Pesti Est –, melyek közül az utóbbi online zenei rovata, az Est.hu egészen a közelmúltig még a „harmadik” minőségi médiumként szerepelt a megkérdezettek listáján, de a lapot tulajdonló Est csoport döntésével, azaz a rovatot vezető Déri Zsolt kirúgásával hamar lekerült onnan.

A havilapok piacáról teljesen hiányoznak a zenével is kiemelten foglalkozó életmódmagazinok, talán egyetlenként a Pep! Magazin írt rendszeresen zenéről (egy ideig kiegészülve a kiadványhoz csomagolt Electronic Beats angol nyelvű elektronikus magazinnal), azonban az először német, később német-angol, majd angol-magyar, végül csak magyar nyelvű lap 2009 márciusában megszűnt, más életmód-, férfi-, illetve női magazinok pedig nem adtak és nem adnak teret kritikai írásoknak.

A hazai kereskedelmi elektronikus médiumokban már kizárólag az esetlegesség az egyetlen fellelhető szabályszerűség: ha vannak is néha popzenével foglalkozó műsorok (mint amilyen például a Dob&Basszus volt a Magyar Televízióban, vagy a jelenleg az MR2-Petőfi Rádión a Marton László Távolodó által vezetett Passzport), rendszeresen jelentkező, kritikai attitűddel rendelkező és a zenének kontextust adó műsorok nem találhatóak a rádiók és televíziók – így a két, kizárólag könnyűzenével foglalkozó adó, a Viva és a Music Television – kínálatában sem.
A Quartról – pro és kontra
Bár az eMasa által megkérdezettek egyértelműen a Quartot jelölték meg az egyetlen olyan, csak zenével foglalkozó médiumnak, mely minőséginek mondható, korántsem mindenki elégedett a lappal teljes mértékben – ahogy vezető szerkesztője sem. Nádori Péter elégedett a lap hírszolgáltatásával és bizonyos műfajokhoz kapcsolódó írásokkal (mint például az alternatív-, indie-, rock- kritikák), de szíve szerint több műfaj felé nyitna. Az „ideáljuk” eleinte az volt, hogy „ne jelenjen meg olyan magyar lemez, amiről nem írtak”, de ez a vágy egyelőre nem teljesült. Ezzel együtt Nádori azt reméli, hogy hosszú távon lesz „felhúzó ereje” a Quartnak, és katalizálja a magyar popzenei újságírást.

Dacára a Quart „monopolhelyzetének”, a lap információink szerint éppenhogy csak eltartja magát, és még a tulajdonos Origo piaci pozíciója sem tuningolja fel a presztízsberuházás-szerűen kezelt oldal népszerűségét. Néhány téma kivételével – ilyen például Ruzsa Magdi, aki szinte mindig garantált tömegeket vonz a laphoz – a cikkeket kevesen olvassák. Mindehhez érdekes adalék, hogy a Quart – eddig is csak jelképes összegekért dolgozó – népes külsős szerzőgárdájának a lap idén tavasztól már egyáltalán nem fizet. Hogy ez mennyire tekinthető célravezető szerkesztői stratégiának és kiadói hozzáállásnak, maga Nádori Péter is ambivalens módon viszonyul. Egyfelől „nem szeretné, hogy a tartalom, amiből a vállalat pénzt termel, ingyen munkával szülessen meg”, másfelől úgy látja, hogy ha vannak jó (és természetesen fizetésért dolgozó) szerkesztők, akkor ez a rendszer működhet hosszú távon. Szerinte „a véleménynek egyre kevésbé van ára”, és aki véleményírásra adja a fejét, az amúgy is lelkesedésből teszi. Ennek a feltételezésnek az igazolását látja abban, hogy külsős honoráriumok megvonásával nem morzsolódott le mindenki, a szerzők nagy része nem motiválatlanabb.

A Quart törekvéseit egyébként elismerők a lap leggyakoribb hibáiként a cikkek egyenetlen színvonalát, a túlzottan bennfentes, szubkulturális jellegű írások közlését, illetve az irónia öncélú és túlzott használatát említették. Greff András – ahogy Nagy Gergely és korábban Déri Zsolt is – azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a lapnak van négy-öt kiváló munkatársa, de több szerző írásai sokszor inkompetensek, akár tárgyi hibákkal súlyosbítva. Greff és Nagy szerint ezen felül a Quartnak meg kéne találnia a helyes arányt a népszerűbb zenéről és a nagyon szűk rétegeket érdeklő zenéről szóló írások közlésében.

Az elveszett nemzedék

Az utolsó menedéket, mint oly sok más esetben, az internet jelenthetné, de talán ezen a téren a legelkeserítőbb a helyzet, mert nemcsak a befektetők, kiadók, médiatulajdonosok nem akarnak színvonalas zenei oldalakat létrehozni, hanem a felhasználók, a zenehallgatók, bloggerek sem éreznek igényt a tartalom előállítására.

A magyar interneten – a már említett Quarton és a lényegében felszámolt Est.hu-n kívül – nincs a könnyűzenével átfogóan foglalkozó oldal. Feltűnő, hogy az Index, miután 2008 tavaszán megvált a Quarttól, nem próbálkozott saját, karakteres zenei rovat kiépítésével: a rövid életű és 2007 környékén csendben lekevert összkritikai blog, a Csáp Géza után a Planet Z Online stábjával hozták létre a Lángoló Gitárok blogot, amelynek sem kompetenciája, sem ambíciói nem állnak arányban a házigazda méretével és piaci pozíciójával.

Különösen fájdalmas ez a helyzet az eddig külön nem említett, de egyébként a zenei újságírásnak egy sok szempontból nagyon fontos szelete, a (szub)kulturális, underground vagy egyszerűen rajongói tartalomelőállítás szempontjából. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek végéig – a mainstream vagy hivatalos médiával szemben – valósággal virágzott az úgynevezett fanzine-irodalom, ez azonban megdöbbentő módon nem települt át a netre, offline formában mára szinte teljesen kihalt, online pedig semmi sem él tovább a hagyományból. Rónai András, a Quart szerkesztője szerint ennek valószínűleg generációs oka van: azok, akik a fanzine-okat készítették, éppen az internet térhódításának korában hagytak fel a színtérszervező tevékenységeikkel (munkájuk, családjuk lett), új generáció pedig nem lépett a helyükre.

Nagy Gergely, aki részt vett a Hvg.hu által rendezett Goldenblog verseny kulturális blogjainak válogatásában, megerősítette: a pályázók között elvétve akadtak csak zenével foglalkozó blogok, a válogatásba pedig már egy sem került be, minőségi gondok miatt. Hogy mi lehet ennek az oka? Nagy szerint a legvalószínűbb magyarázat az, hogy egyszerűen nincs rá igény. Ezzel keserűen bár, de egyetért Nádori Péter is, aki szerint az érdektelenség hátterében az állhat, hogy „nálunk a létre sem jött szubkultúrát szedte szét az internetes robbanás”. Nádori ennek ellenére – mondja – „pár havonta nekiveselkedik” és átnézi a blogkínálatot ígéretes újdonságok után kutatva – de egyelőre csalódnia kellett.

A teljes közöny és az igény hiánya mellett más kulturális természetű okai is lehetnek a magyar blogoszféra hallgatásának: Havasréti József szerint a net a popzenei diskurzus viszonylatában is egyre inkább társasági, közösségszervező funkciót tölt be, sok hely afféle információ-raktárként működik, „a kritikaírásra pedig az ilyen fórumokon nincs se igény , se kapacitás.”

Ajánlók és fantomoldalak

Zene, ízlés és kritika
Sokak szerint a magyar zenei újságírás jelenlegi állapotáért egyfelől a nyugati minőségtől elmaradottnak tartott magyar zene, másfelől a hazai zenehallgató közönség műveletlensége és rossz ízlése is felelős. Ahogy Déri Zsolt összefoglalta, „általánosságban a nagyközönség zenei kultúrája is elmaradott nálunk, hiányoznak az alapok: szerencsésebb helyeken az ember úgy nő fel, hogy először a szülei lemezgyűjteményét böngészi és ott bukkan kincsekre, aztán a médiában a sok moslék mellett értékes dolgokat is ugyanúgy találhat, amitől kedvet kaphat a további kutatáshoz, a látóköre bővítéséhez. Ha ezek nincsenek meg, nincs igazán mire építeni.”

Az eléggé lehangoló képleten sajnos az nem javít, hogy bár vannak olyan területei a magyar zenének, melyeket progresszívnek tartanak, de azokhoz sem kapcsolódik színvonalasabb kritikai diskurzus. Vagy egyáltalán, diskurzus, mint például a Nádori Péter által felemlített etno-jazz esetében, amely egy „hazai fejlesztésű” nemzetközileg is viszonylag ismert irányzat, de mégsem rendelkezik hazai médiavisszhanggal, amit Nádori érthetetlennek tart. Meg lehet említeni még az átfogóan csak „budapesti színtérnek” nevezett mozgolódó fővárosi zenei közeget: Nagy Gergely szerint nagyon sok izgalmas zenekar tűnik fel mostanában az országban – így egyre inkább nő a kontraszt a zene és a recepció, a zene és a róla szóló újságírás minősége között.
A helyhiány és a nyelvi-szakmai inkompetencia mellett az etikai problémákat, különösen az ajánlók özönét tartják a hazai újságírás legnagyobb rákfenéjének interjúalanyaink.

A szóban forgó rövid ajánlók azok a néhol pár bekezdésnyi, néhol csak pár sor hosszú lemezismertetők vagy koncertbeszámolók, melyek gyakran az egyedüli zenei tartalmat jelentik egy-egy lapban, viszont nem szerkesztőségi, kritikai szemléletű tartalmak, hanem vagy kiadók által szponzorált reklámok, vagy éppen kiadói – és többek által egyébként is minősíthetetlennek tartott – hírügynökségi anyagok önkéntes és reflektálatlan feldolgozásai, anyagi ellenszolgáltatás nélkül.

Bármennyire is szomorú, ha egy lapban csak ilyen formában van egyáltalán szó zenéről, ha az ajánlók a szerkesztőségi tartalomtól világosan elkülönítve jelennek meg, akkor nincs velük semmi különösebb gond – viszont ha ez nem egyértelmű, és kritikaként szerepelnek, akkor már nagyon is problémás a jelenlétük.

Márpedig számos hazai médiumban napi gyakorlat, hogy a szerkesztőséginek látszó zenei tartalom csak és kizárólag ajánlók formájában manifesztálódik; melyek vagy nem elég jól látható módon szponzoráltak, vagy pedig maga a szerző ad fel – szerkesztői elvárás híján – minden kritikai szempontot a csak és kizárólag az adott előadó vagy kiadvány pozitívumait kiemelő rövid laudációkban. Rónai András az interneten található, ilyen jellegű írásokra „szakosodott” oldalakat – mint az általa példaként hozott Zene.hu – csak „fantomoldalaknak” nevezi, mert gyakorlatilag semmilyen önálló tartalmat nem hoznak létre.

Tekintve, hogy a média más ágaiban többnyire komoly botrányokat vált ki – még itthon is – , ha fény derül egy-egy olyan esetre, amikor egy függetlennek beállított anyag valójában nem az, felmerül a kérdés, hogyan alakulhatott ki egy ilyen sajátos külön mérce a hazai napilap- hetilapszintű zenei és kulturális újságírásban. Nagy Gergely szerint a megkérdőjelezhető színvonal és olykor kétes etikai hozzáállás is azt mutatja, hogy Magyarországon „igazi kulturális újságírás nincs”, és ami van, a „szellemi restség állapotában van”. Nagy egyáltalán nem optimista: „Lefele tart a rendszer – fogalmazott – a megalkuvás sokszor éppen a feltétele egy-egy lap fennmaradásnak, pedig ez éppen fordítva kéne, hogy legyen.”

Hasonlóan látja a helyzetet Nádori Péter is. „Ha Amerikában lazulni látszanak a dolgok, akkor azonnal aktivizálódnak a médiakutatók, elemzők és egyetemi tanárok hogy követeljék a függetlenséget – nálunk pedig – magyarázza – nemhogy ez nem történik meg, de észre sem veszik az olvasók, hogy nem valódi kritikát olvasnak.”

„A gonzónak vége van”

Amíg az ajánlók kérdése egy aránylag könnyen körülírható, objektív etikai és médiaszakmai kérdés, addig az egyes írásművek stilisztikai, nyelvi minőségének, az egyes újságírók felkészültségének megítélése már jóval szubjektívebb. Az értékelés végén azonban mégis az volt az általános álláspont az általunk megkérdezettek körében – az egyéni értékeken, szempontokon túl –, hogy a zenei vonatkozású tartalmakat előállítók nagy része vagy teljesen elavult szemlélettel dolgozik, vagy egész egyszerűen nem ért az adott témához, vagy ha véletlenül ért, akkor meg nem tudja jól leírni a mondandóját.

„A mai sajtó és benne a kulturális sajtó tematikai terét jobbára még mindig a rendszerváltás jelöli ki: közben pedig hiába történt ezer dolog, ezek többnyire nem kapnak nyilvánosságot” – mutat rá az elavultság egyik lehetséges kulturális gyökerére Nagy Gergely, aki szerint az országos napilapokba még mindig azok írnak legtöbbet zenéről, akiknek „a ’89 körüli idő volt az alapélményük, a mai szcénával nemigen van kapcsolatuk.” Nádorinak ugyancsak baja van az országos napilapokkal, mint mondta, „egy átlagos, zenéről vagy akár internetről szóló Népszabadság-cikk is olyan alapvető fogalmi hibákra épít, hogy az már a kezdeteknél szinte lehetetlenné teszi a befogadást.”

Az ízlés és a tudatosság az összes interjúalanyunk szerint szinte teljesen hiányzik a magyar zenei újságírásból, hiába vannak kiemelkedő szerzők [Lásd a A Gépszavától a Pitchforkig című keretes írásunkat], akik tartósan magas színvonalon írnak. Nem meglepő tehát, hogy Greff András, a Magyar Narancs kulturális rovatának vezetője úgy véli: „ha az összes jó szerzőt egy helyre gyűjtenénk, akkor lehetne egy igazán jó zenei lapot csinálni.” Greff őszintén hozzátette: több műfaj – mint például a hip hop, a soul vagy az r’n’b – gyakorlatilag azért hiányzik a Narancs zenei spektrumából, mert nincsen olyan szerző, akire rá lehetne bízni egy minőségi cikk megírását: vagy nincs jelen a szükséges tudás, vagy az íráskészség nem üti meg a szükséges mércét.

Mégis mit lehetne tenni a jobb szakmai és stilisztikai készségekért? Természetesen tanulni, tanulni, ahogy Déri Zsolt fogalmazta meg lapunknak: „azt gondolom, hogy alapvetően mindenkiből lehet jó zenei újságíró, csak képeznie kell magát keményen, hiszek abban, hogy a mennyiség egy idővel átcsaphat minőségbe, kialakulhat a szakmai hozzáértés. Ami mellett persze a magyar nyelvet is tudni kell használni, sokaknak az sem megy rendesen.”

De ezzel persze még korántsem oldódna meg minden probléma, máig vannak olyan stilisztikai trendek, melyek sokak szerint tovább rontanak a leromlott állapotokon. Nagy Gergely például úgy látja, ilyen például a fölöslegesen és túlhajtottan alkalmazott irónia: „a gonzónak vége van, ma már másra volna szükség” – fogalmazott Nagy, aki inkább több nyílt kritikai állásfoglalást és biztos szakmai tudást várna el a zenei újságíróktól.

„Janus-arcú magyar popzenei újságírás, Quo Vadis?”

Amikor a globális zeneipar összeomlóban van, így sem hirdetésekre, sem sajtókapcsolatokra nem tud annyi energiát fordítani mint korábban, amikor az egész nemzetközi és hazai sajtó példányszámai is folyamatosan esnek, és a nagy nyugati zenei magazinok is megkezdték haláltusájukat, vajon milyen reményeket lehet táplálni a magyar zenei újságírás fellendülésével kapcsolatban?

Különösen, ha mindezek a negatív világtrendek nálunk még további speciális, a kicsi hazai piac másodrendűségéből adódó helyi hátrányokkal párosulnak: ilyen például a hiányzó befektetői tőke és szándék, vagy az, hogy számos zenei kiadvány hivatalosan terjesztésre sem kerül Magyarországon, így a lapoknak kell azokat valahogy beszerezniük, ha mindenképpen írni akarnak róluk.

A legelterjedtebb vélemény szerint mindezek és az eddig felsorolt problémák oka elsősorban az, hogy Magyarországon egyszerűen nincs meg az a szükséges kritikus tömeg, amely érdeklődik a zene iránt, és szívesen olvas róla magyarul jó minőségű, kritikai írásokat. [Egyes nézetek szerint a megfelelő minőségű hazai popzene hiánya is az okok közé tartozik – erről lásd „Zene, ízlés, kritika című keretes írásunkat!] Ennek az igénytelenségnek logikus következménye, hogy senki sem lát pénzt minőségi zenei médium elindításában, hogy a silány cikkek nem rontják az olvasottságot, sőt; és hogy az etikai, szakmai mércék lazulásának semmi sem szab gátat.

Ha egyáltalán valamiben reménykedni lehet, akkor az a szükséges közönség kialakulása, az igény kialakulása. Azonban ez sokak szerint már csak azért is kilátástalan, mert az újabb, angolul tudó generáció eleve nem fordul már a magyar média felé, hanem közvetlenül az angolszász (vagy más külföldi) forrásokból szerzi be az információkat – bár ez korántsem kutatási adatokkal alátámasztott vélekedés. Greff András is túlzásnak tartja ezt a véleményt, szerinte csak nagyon szűk körre igaz ma Magyarországon, hogy angol nyelven tájékozódik, és ez is leginkább az újdonságokra vonatkozik. „A magyar lapoknak még nem a külföldi oldalakkal kell versenyezniük – példát persze jó, ha vesznek róluk –, hanem inkább a könnyűzenéről magyar nyelven olvasni akaró közönségből kéne minél több embert magukhoz vonzaniuk.”

Tűnjék bármilyen reménytelennek értő olvasókra várakozni, a médiafogyasztók igénytelensége nem indokolhatja a magyar könnyűzenei újságírás világosan megragadható szarvashibáit. Az első lépés tehát bátran lehet a médiáé: a cikkünkben hosszan felsorolt problémák és hibák felszámolása ha népszerűbbé, olvasottabbá nem is, de biztosan jobbá tenné a hazai popzenei újságírást.
A Gépszavától a Pitchforkig
Mindegyik interjúalanyunktól megkérdeztük, mely hazai és külföldi zenei újságírókat, lapokat illetve teljesítményeket tartják mérvadónak és kiemelkedőnek.

Nádori Péter szerint a legnagyobb hatású életmű Marton László Távolodóé: mint mondta, ő az, aki sikeresen „át tudta vinni az ízlését a társadalom egy rétegére: ha ő nem írt volna a Narancsba Nick Cave-ről, Iggy Popról majd a világzenéről, jóval kevesebben ismernék ezeket az előadókat és stílusokat. Más kérdés, hogy bár évekig dolgoztunk együtt, soha nem gondoltam, hogy úgy kellene írnom, ahogyan ő ír.” Az ifjabbak közül a Quart három szerzőjét sorolta Nádori: Inkei Bencét, aki a lap felelős szerkesztője, Rónai Andrást, aki pedig a szerkesztője, és Bede Mártont, aki állandó szerzője a lapnak. Ezen kívül Nádori „fantasztikus teljesítménynek” tartja Szőnyei Tamás „Nyilvántartottak” című könyvét. A fanzine-ok közül a Második látást, a hazai lapok közül meg még a régi Wantedot emelné ki, de azért „annak a színvonalától sem volt hasraesve”, továbbá bár tiszteli Sebők Jánosban azt, hogy ő írta meg a magyar rocktörténet alapkönyveit, stílusát és koncepcióit kimondottan irritálónak tartja. A külföldi zenei médiumok közül kedvence a Pitchfork, és „életkorának megfelelően” a Mojo, Songlines és a Wire.

Nagy Gergely első találkozása a zenei újságírással Szőnyei Tamásnak a nyolcvanas évek elején a Magyar Ifjúságba írt koncertbeszámolói voltak, többek között a VHK-ról és az URH-ról. Jónak tartja Déri Zsolt mai cikkeit is, a külföldiek közül pedig a Guardian és az Observer zenerovatait, továbbá a Rolling Stone-t, az NME-t, a Pitchforkot és a Slate-et olvassa szívesen.

Greff András szerint ha valaki csak arról ír, ami tetszik neki, az a kritikai szellem hiányára utal, de elismeri, hogy a legjobb interjúkat így is Déri Zsolt készítette, emellett kedveli Szőnyei Tamás, Marton László Távolodó, Inkei Bence, Nótári Péter, Lénárd László és Németh Róbert bizonyos (a legtöbb felsorolt szerzőnél: korai) írásait. Régebbről egyik kedvence az az interjú, amit Uj Péter készített Vécsi Tiborral és Szántó Faszival a Wantedba, és felejthetetlennek tartja Csontos István (szintén a Wantedban és a Narancsban megjelent) interjúit John Frusciante-val; újabban pedig a David Eugene Edwardsszal (Woven Hand) készült Quartos interjút tudja kiemelni, és a szintén a Quarton nemrég indított „zenehallgatós” interjúsorozatot is nagyon jó ötletnek tartja. A magyar fanzine-irodalomból legszívesebben a Magyar Tarajt olvasta, az angolszász sajtóból pedig a Pitchforkot, a Stereogumot, a Guardian zenerovatát és a Metacritic kritika-aggregáló oldalt figyeli rendszeresen.

Havasréti József - amellett, hogy neki is megvan a szerinte mindenki által ismert és korrekt munkának tartott Sebők János-féle 1981-as Rock évkönyv - Szőnyei Tamás, a korai Uj Péter, Rácz Mihály, Vályi Gábor, Milán Péter cikkeit szerette. „A Wanted középső korszaka elég jó volt. Jó volt a Narancsban a Narancsfül. Nagyon jó volt a Bernáth/y Sándor féle Gépszava, csak már régen megszűnt. Egészében véve talán a Gépszava volt a legkiemelkedőbb hazai popzenei lap, elektronikus tánczenei profillal. Progresszívek voltak Molnár Gergely régi írásai; igaz ezeket ő nem popkritikának szánta, hanem valamiféle önmegvalósító multimediális kísérletnek vagy minek. Szőnyei Tamás amiket írt az Aktuális Levélbe, azok is jók, bár azok inkább informatívak, mint stílusosak. Az underground színtéren is kevés ilyen volt, mindig ugyanazok a nevek kerülnek elő: Molnár, Szőnyei, Klaniczay” – sorolta kérdésünkre, és még hozzátette: „lehet, hogy kiröhögtök, de én nagyon szeretem a Metal Hammert is.”

Rónai András szerint „a magyar zenei újságírás legnagyobb sikertörténete az, hogy Marton László Távolodó, aki kezdetben a Magyar Narancs zene rovatának szerkesztőjeként elsőként és kezdetben szinte egyedüliként népszerűsítette a világzenét, tíz éve létrehozhatta a Világzenei Nagyszínpadot a Szigeten”; és bár már „leszokott a magyar sajtó olvasásáról”, azért Dömötör Endre, Forrai Krisztián, Hajnóczy Csaba, Kiss Tibor Noé, Marton László Távolodó, Nun András, Rácz Mihály és Szőnyei Tamás írásait kedveli vagy kedvelte a hazai felhozatalból, a régebbi olvasott lapok kötül a Narancsfül mellékletet, a még ma is követett médiumok közül a Cluster One-t, a Subterra.hu-t és a Drumandbass.hu-t nevezte meg. Az angolszász sajtóból a Wire, a PopMatters, az Idolator, a Brainwashed a nagy kedvencek, illetve a már a megszűnt PaperThinWalls.

Szőnyei Tamás a honi zenei újságírás „első nemzedékéből” Sebők János, Kőbányai János és Lévai Júlia, a „második nemzedékből” Marton László Távolodó és Torma Tamás, a „harmadik nemzedékből” pedig Herskovits Iván, Déri Zsolt, Nádori Péter, Uj Péter, Bihari Balázs és Jávorszky Béla munkásságát tartja kiemelendőnek – a legújabb generációból Greff András és Dömötör Endre nevét említi. „A külföldi újságok közül nagyon szerettem – már amikor sikerült hozzájutnom – az angol New Musical Expresst és Melody Makert és az amerikai Rolling Stone-t, és ha sikerült behoznom a rádión, bármilyen rossz hangminőségben is, John Peel műsorát a BBC World Service adásában. És persze attól a pillanattól kezdve, hogy bejött, a Music TV-t” – sorolta Szőnyei Tamás.

Déri Zsolt pedig az eMasának adott interjújában beszélt kedvenceiről: „A nyolcvanas-kilencvenes évekből Szőnyei Tamás és Sebők János munkáit tartom nagyra. Sebők János abban a korban tudott összegyűjteni rengeteg információt, amikor az még nagyon nehéz volt: míg Ungvári Tamás popzenei könyvei például borzasztóak mai szemmel, Sebők nyolcvanas évek elején írt munkái már precízek, alaposak, informatívak („A Beatlestől az Új Hullámig” – 1981, „Magya-rock I-II. ” – 1983/1984). Szőnyeinek a punk és new wave korszakról írt könyve („Az új hullám évtizede I-II.” – 1989/1992) kiemelkedő. Az 1996 és 2001 közti időszakból jó emlékeket őrzök a Wanted magazin stábjáról, ahol én is dolgoztam – igaz, hogy kvázi fanzine-ként működött, lelkesedésből, de tartalmilag, szakmailag minőségi volt. A mai színtéren a Quartnál akad pár jó cikk, már ha épp olyan írja, aki ért az adott témához, Inkei Bence például nagyon profi az ottani szerzők közül. De a legnagyobb tudású zenei újságíró Magyarországon szerintem Dömötör Endre, aki a fő munkatársam volt az elmúlt kilenc évben az Est.hu-nál. Ő szerkesztette a „303 magyar lemez, amit hallanod kell mielőtt meghalsz” című könyvet – aminek a 15 szerzője közül tíz az Est.hu zenei rovatába is írt korábban.” Déri továbbá a francia Les Inrockuptibles és a londoni Time Out zenei rovatát is nagyra tartja.

(A szerző a cikkben szereplő lapok közül korábban a Magyar Narancs, a Quart, a Pep! Magazin hasábjain közölt kritikákat illetve zenei tárgyú írásokat, továbbá egy ideig munkatársa volt a Szoc.reál folyóirat Szonár című extrém zenei rovatának.)
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
123456 | 2012.12.23. 12:19
peter56 | 2009.08.19. 08:44
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek