Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2014. szeptember 23.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
P. Szűcs Julianna Parászka Borókáról
2008. április 11. péntek, 15:38
P. Szűcs Julianna laudációja Parászka Boróka Bossányi Katalin-díjának átadása előtt hangzott el, 2008. április 11-én.
Több évtizedes gyakorlat után egy szerkesztő hajlamos hinni: puszta szöveg alapján visszakövetkeztethet a szöveget alkotó személy még ismeretlen karakterére. A stílus az ember alapon, publicisztikának és publicistájának illik szorosan tapadnia egymáshoz. Megfigyelte például, hogy ha egy szövegben sok a passzív szerkezet, akkor a szerző rejtekező természetű lehet. Ha kevés a mellérendelt mondatrész: a szerző nyilván a tekintélyelvű hierarchia rabja. Ha túlteng igealakjaiban az egyes szám első személy, akkor egotripje van. Ha halmozza a terminus technicusokat, idézeteket és idézőjeleket, akkor kompetenciahiányt palástol.

E lassan kifejlődő érzék birtokában Parászka Borókát százkilencvenöt centiméter magas, öttusa sportágban valaha nominált olyan érett mesternek képzeltem, aki fatornyos hazájában szerzett diplomáját az amerikai keleti part valamelyik egyetemén nosztrifikálta, akinek kurzusain tolonganak a hallgatók Krakkótól Coimbráig, továbbá hobbija a rafting, a kódfejtés valamint szenvedélyesen gyűjti az illegális nyomtatványokat. Kedvenc étele a marhasült majdnem nyersen, kedvenc itala a frissen facsart padlizsán borssal és parányi törköllyel, kedvenc színe a bíborba hajló kármin és kedvenc zenéje Bach, Bartók vagy Bob Dylan évszaktól függően. Csillagjegye csakis a bika lehet.

Röviden: sokáig azt hittem, hogy Parászka Boróka egy csengő-bongóan rímes írói álnév. Valójában egy erős, és könyörtelen nyugalmú, rettenthetetlen és szárazhumorú férfi lakik mögötte, egy legeslegújabbkori Pimpernel, aki egyszer-egyszer a Magyar Narancs, olykor-olykor a Holmi és persze legnagyobb örömömre és sűrűn, házam táján, a Mozgó Világ olvasóit gyönyörködteti talmi, gyarló, sunyi, álszent természetünk leírásával, hogy kimentsen minket a kárhozatból, s rávezessen minket az igaz útra.

Olyanokat olvasson fejünkre, hogy – most idézetek következnek a Mozgó Világ Hónapló rovatának kolumnistájától: „A »határainkon kívüli magyarok« a revizionista magyar külpolitika egyik szintagmája” – írja Tabajdi Csaba brüsszeli képviselőnk nemzetpolitikai stratégiájáról. Vagy hogy: „A magyarországi közvélemény számára Erdély az a hely, ahonnan jól be lehet üzenni az erdélyi közvélemény számára, a magyar politikus az, aki aljas önérdekből idejár haknizni” – írja Orbán Viktor tusnádfürdői sorozatlátogatásáról. Vagy hogy: „Magyarországon mazochista melankóliával tekint most mindenki Romániára. Már ott is jobb, mint nálunk – mondják. Nem, (sajnos) nem mi vagyunk a bezzegország. Kelet-Európa úgy, ahogy van, hm, hogy is fogalmazzak elég őszödiesen? Szarban van” – írja Markó Béla és – kedvenc témájának – Tőkés Lászlónak az európai parlamenti képviselőségért folytatott párviadala alkalmából. Vagy hogy „A nagy társadalmi elhülyülés mögött az elit elszürkülése, elerőtlenedése, korrumpálódása, szereptévesztése áll” – írja valamennyiünkről A butaság mint korszellem fedőnevet viselő tematikus számunkban.

Stílusa tartózkodik a fölösleges jelzőktől. A tapintatos körmondatoktól. Az elkenéstől. Az irgalomtól. Gúnyának nyilai Kark Krauss-i mérgezett heggyel hatolnak azok bőre alá is, akik a helyzetnek, valamennyiünk közös helyzetének nem csak okozói, hanem kollaboránsai is. Akcióinak bátorsága önmagukban is imponálóak. De még inkább tetszik az akciók mögött érzékeltetett világ, a hátország íróként megkonstruált képe. Az a közhelyektől, előítéletektől, nemzeti romantikától érintetlen szomorúan szegény, de mégis sajátként szeretett Románia-vízió, amelyről Magyarország nem tud és nem is akar tudni. Ebben az országban, az ő országában nincs Drakula és halina-nadrág, levantei lazaság és székely szótlanság. „A tenger felől mindig fúj a szél – írja egyik, Fekete-tengerről szóló publicisztikai remekében – szárítja az amúgy is száraz, terméketlen kopár partvidéket… Üdülőparadicsomok épülnek erre a barbár vidékre, ahová Ovidiust is csak büntetésből küldték, hogy vezekelje le a léhaságot”. Halmozottan hátrányos helyzetű későn jött prózai társadalomnak írja le a románt. De a magyart se másképp. Nehéz lesz a mi Pimpernelünknek helyet szorítani majd ebben a mai Wass Albertes, Csaba királyfis, turulos Magyarországon. A holnapiról nem is beszélve.

Mielőtt még eljönne e sokak várta szebb, mások szerint kevésbé szép jövő, a publicisztikai díj átadása alkalmából illik bevallanom, hogy alapjaiban bizonyult tévesnek a szövegelemzésből származtatott jellemrajz. Parászka Boróka – jó ideje tudom – tényleg Parászka Boróka. Gyergyószentmiklóson született 1976-ban, Debrecenben és Budapesten tanult filozófiát és esztétikát, Csíkszeredán majd Marosvásárhelyen él. Volt külügyi referens, művészettörténész tanár és irodalmi szerkesztő, 2003-től A Hét felelős szerkesztője. Amikor megláttam, alig hittem a szememnek: egy szerény, halk szavú, mosolygós, fiatal nő mutatkozott be ezen a néven. Az ember azt hinné: el fogja sodorni az első hűvösebb politikai szellő. Ha így gondoljuk, rosszul gondoljuk. Bossányi Kati valamennyiünket megtanított, hogy ne ítéljünk a külsőségekből.

Különben is, valamit azért jól megéreztem. Parászka Boróka tényleg a bika jegyében született, május 5-én lesz a születésnapja – mit tesz a véletlen –, még ugyanabban a csillagképben tehát, mint e díj névadójáé.
P. Szűcs Julianna
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek