Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2021. december 8.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Lehoczki István 1950-2007
2007. március 28. szerda, 16:41
„Utoljára azt kérte, hogy a családja ne közölje a sajtóval a halálhírét. Talán kíváncsi volt, mikor jönnek rá, hogy meghalt. Hogy mikor kezd majd hiányozni egy ember – aki nagyon sokat tett azért, hogy megismerjük és elviseljük magunkat.” A Lehoként ismert karikaturistára Föld S. Péter emlékezik.
Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
Fotó: Rédei Ferenc (Népszabadság)
Lehoczki István, vagy ahogyan karikatúráinak kedvelői ismerték, Leho 1950. június 26-án született Budapesten. 1975-től, a lap megszűnéséig a Ludas Matyi szerkesztőségében dolgozott, több mint tíz éven át naponta megjelenő rovata volt a Népszabadságban, állandó helye a Kurír-Elefántban és a Hócipőben.
1995-ben Opus-díjat, 1996-ban Sajtópáholy- és Pulitzer-emlékdíjat kapott. 1997-ben Köztársasági Középkereszttel értékelték munkásságát. Külsősként számtalan újságnak volt a munkatársa. Dolgozott vicclapoknak – amíg voltak ilyenek – a már említettek mellett az Úritöknek és a Pesti Viccnek, karikatúráit számtalan rejtvényújságban láthattuk, könyveket illusztrált, reklámokat rajzolt.
2007. március 11-én halt meg.


Középréteg
– Az évek alatt úgy megszoktuk ezt a lakást, de most, hogy kikerültek a gyerekek, csak bolyongunk itt az urammal ebben a 48 négyzetméterben.
Családtagjain kívül csak kevés megmaradt barátja tudta, hogy már néhány nappal a „Márciusi Sajnálatos Események” előtt meghalt. Utolsó akarata az volt, hogy ne legyenek róla nekrológok. Amíg élt, és dolgozni tudott, kellett és körülrajongták – miután megbetegedett, és már nem volt képes „teljesíteni”, elfeledték.

Nem vele esett meg először ilyen csúfság ebben a szakmában, és persze nem is ő az utolsó, akivel ilyen történik. Tudta ő is, hogy több évtizedes életműveket napok alatt elfelednek – tudta, de nem vigasztalta. Élete utolsó éveiben fájt neki, hogy a számos szerkesztőségből, amelyeknek dolgozott, nem hívta fel soha senki. Nem kérdezték meg, hogy van, tud-e már (még) dolgozni?
Ezért is kérte halála előtt, hogy akik még életében elfeledkeztek róla, most, halálában se keressék.

Persze, amit két ember tud, azt csak ideig-óráig lehet titokban tartani – ha nem is rohamos gyorsasággal, de halála után két héttel már sokan tudták, hogy Leho elment. Néhány helyen biztosan jelennek majd meg magasztalások, talán még valamelyik tévé is megemlékezik róla: két trendi sztár, vagy fizetős reklámblokk között neki is szorítanak valamennyi helyet.

Tíz évig dolgoztunk együtt a Ludas Matyi szerkesztőségében, büszke vagyok arra, hogy nem csupán kollégám, barátom is volt. Leho – merthogy Lehoczkit szinte mindenki így ismerte – a Gyulai Pál utcai legendás szerkesztőségben az enyémmel szomszédos lyukban ült. A lyuk szó használata több tekintetben is helyénvaló. Egyfelől azért, mert szobáink alapterülete legföljebb egy kisebb szekrény méreteivel vetekedhetett, de lyuknak volt nevezhető azért is, mert a pesti flaszter ritkán tévedő emlékezete szerint a Ludast megelőzően kupleráj működött a Gyulai Pál utca 14. szám alatt található épületben.

Jancsi és Juliska
– Így biztosan visszatalálunk a buszvégállomáshoz!
Sokak szerint akkor is kupleráj volt, amikor mi ott dolgoztunk, ám ennek ennyi év elteltével, már nincs jelentősége. Annak annál inkább, hogy az imént említett szomszédos szobából rendre áthallatszott Leho hangos nevetése. Állítom, viccen senki sem tudott olyan hatalmasakat nevetni ebben az országban, mint ő. (Karinthy szerint humorista az, akivel mindenki viccel.)
Tévét alig nézett, újságot ritkán olvasott, ám mindannyiunk közül mégis ő tudta a legtöbbet a bennünket körülvevő világról. Mindig mosolygó tekintete, s figyelő lelkiismerete elől senki sem menekülhetett: ha valahol álnokságot, bunkó kisstílűséget érzett, kíméletlenül lerajzolta.

Azután vége lett a Ludasnak, és minden megváltozott. Amikor – akkor még együtt – eljöttünk onnan, a lap 3 forint 80 fillérbe került és 170 ezer olvasó gondolta úgy, hogy megéri az árát. Ma, ha lenne ilyen, nem az altesti humorban utazó szatirikus újság, ki tudja, mennyibe kerülne, és hány olvasója lenne…
Nemcsak a világ, Leho is változott: még tudott szívből jövően kacagni, ám a hangos mosoly mögött egyre gyakrabban érezhettük a szomorúságot, a szorongást. Vitában állt önmagával és a világgal. Sok minden bántotta, pedig ő soha senkit nem bántott.

Utoljára azt kérte, hogy a családja ne közölje a sajtóval a halálhírét. Talán kíváncsi volt, mikor jönnek rá, hogy meghalt. Hogy mikor kezd majd hiányozni egy ember – aki nagyon sokat tett azért, hogy megismerjük és elviseljük magunkat.
Föld S. Péter
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek