Akármilyen szomorú, vége. A három hónap letelt, újra otthon, szétszóródva a tizenöt közép- és kelet-európai újságíró, az új „Németország-szakértõk”. Medienmittlerként (médiaközvetítõként) küldetésünk elsõsorban az volt, hogy elõsegítsük a kommunikációt, a közvetlen, objektív és elõítéletektõl mentes kétirányú tájékoztatást Németország és hazánk között. És ezzel a „népek közötti megértést”. Nem tudom, hogy sikerült-e. Tegnap – mintegy véletlen búcsúajándékként – megjelent rólunk egy cikk a taz-ban, ahol néhányan egy-egy mondatban elmondjuk a tapasztalatainkat, véleményünket Berlinrõl és a megfigyeléseinkrõl. „Meglepett, hogy nem minden olyan tipikus német, azaz egyáltalán nem olyan tiszta, nyugodt és rendezett”, „Tetszik az, hogy a nyugat rendezettsége és a kelet hanyagsága ilyen sikeres egyveleget eredményez Berlinben”, „Nem tetszik, hogy nincs érdeklõdés Lengyelország iránt”, „Furcsa, hogy még Berlinben is észrevehetõ a német mentalitás: az újságírók minden sajtótájékoztatón új öltönyben jelennek meg” – többek között ilyen mondatok hangoztak el. Német lakótársnõm elolvasta a cikket, és küldetésünket nem is ismerve meglepetten állapította meg: hihetetlen, hogy még az újságírók is, akik otthonosan mozognak a német kultúrában, társadalmi-politikai kérdésekben, mennyi sztereotípiával rendelkeznek a németekrõl. Még mi is? Lehet, hogy kevés volt ez a három hónap. Most mindenesetre ezt érzem, bár más okokból. Berlin egy csoda. Auf Wiedersehen.

2007. május 30.

Míg a tavalyi év nagy témája az ingyenes lapok kérdése volt Németországban, az idei évben a tabloid, azaz a kis formátum a sláger a napilapokkal kapcsolatos újításokban – mondta még márciusban a csoportunknak Steffen Grimberg, a taz munkatársa, kiváló médiapolitikai és médiagazdaságtani szakújságíró. De míg Angliában az Independent és a Times már rég átállt, Németországban eddig csak a napilapok magazinmellékletei, a Die Welt 2004 év végén bevezetett ikerkiadványa, a Welt Kompakt, és a Cottbusban és Saarbrückenben megjelenõ regionális lap, a 20 cent óvatos próbálkozásai voltak nyilvánvaló jelei ennek az új trendnek. Most azonban merész lépést tett az egyik országos napilap, a Frankfurter Rundschau is, és mától elsõként jelenik meg kizárólag tabloid méretben. Mindez meglepte a kollegákat, hiszen a 62 éves szociál-liberális lap Németország hagyományokban egyik leggazdagabb, a változásoktól eddig mereven elzárkózó újságja, és eddig épp az egyik legnagyobb formátumban nyomták. Ráadásul a döntést a 80. életévén felül járó nagy öreg kölni kiadó, Alfred Neven-DuMont hozta. De úgy tûnik, a gazdasági nyomás mindent visz. A lap a kilencvenes évek óta folyamatosan veszít a példányszámából. A visszaesés az utóbbi években pedig különösen megugrott, a három évvel ezelõtti 182 ezerhez képest most csak 150 ezer példányt tudnak eladni. 2004-ben a politika, azaz egy SPD-s médiaholding és a hesseni tartományi kormányzat mentette meg a lapot a csõdtõl, a kölni M. DuMont Schauberg tavaly szerezte meg a többségi tulajdont. A hanyatlás mindidáig azonban megállíthatatlannak tûnt. A dolgozók egykor 1600-as létszámából ma csak 750 maradt, és további 200 állás megszüntetése van tervbe véve. Amit a kis formátum nem fog akadályozni, a Welt Kompakt tapasztalatai szerint olcsóbb elõállítani, és egész jól hozza az új olvasóközönséget: a fiatalokat és a nõket. Ha a Frankfurter Rundschaunak ez sem jön be, akkor lehúzhatja a redõnyt. Mint a fõszerkesztõ, Uwe Vorkötter ugyanis mondja, B terv nincs.

Egy készülõ cikkem kapcsán épp a német blogoszférát tanulmányozom. És meglepõ eredményekre bukkanok. Elõször is arra, hogy a németek hihetetlenül lusta bloggerek. Ebben a több mint 80 milliós országban csupán kb. 200 ezer aktív blog létezik, ami azt jelenti, hogy átlagosan ezer lakosra kb. 2,5 blog(ger) jut. Ez alig több, mint nálunk (2), és lényegesen kevesebb, mint Franciaországban (50) vagy akár Lengyelországban (30), ha helyesek az adataim, és jól számolok – egyik sem könnyû ebben az állandóan változó blogoszférában. De a végkövetkeztetés akkor is ugyanez, ha azt a kutatást nézem, miszerint az internettel rendelkezõknek európai átlagban 15, Franciaországban 25, Dániában 20, Németországban pedig csupán 8 százaléka ír blogot. Vagy a Technorati legújabb eredményeit, miszerint a világ összes blogjának 37 százaléka japán, 36 százaléka angol, 3 százaléka olasz, és csupán 1 százaléka német nyelven íródik. Másodszor: bár mennyiségben itt is vezet a személyes blog típusa (mint nálunk), a legnépszerûbbek mégis az újságírók által írt médiatémájú blogok, az ún. „watchblogok“. A leglátogatottabb német blog például a bildblog, amiben két újságíró, Stefan Niggemeier (a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung médiarovatának egykori szerkesztõje) és Christoph Schultheis, nap mint nap cafatokra szedi a Bild bulvárlap cikkeit, kritizálja, lealázza õket, és bebizonyítja, mekkora baromságokat közölnek. Burkhard Schröder, a Berliner Journalisten címû szaklap fõszerkesztõje, aki Németországban az internet nagy tudorának számít, és maga is évek óta blogot ír, a következõkkel magyarázta a megfigyeléseimet: A németek rendkívül óvatosak, konzervatívak, és iszonyatosan félnek minden újítástól. Nem mernek elszakadni a hagyományos médiától, és gyanakodva nézik az új technológiák térhódítását. Aztán amikor rájönnek, hogy nincs más választásuk, lépést kell tartaniuk a korral, akkor megkeresik a lassú, átmeneti formákat. A médiáról bloggoló újságírók Németország specifikus jelenségei, azt a lyukat töltik be, amit a hagyományos sajtó üresen hagy (azaz önreflektálnak). „Tulajdonképpen azt teszik, amit a médiának magának kellene megtennie, de nem meri“ - valahogy így. Ki gondolta volna?

Brecht Kaukázusi krétaköre talán a legdrámaibb példája annak, milyen szívszaggató is tud lenni, ha két anya harcol egy gyerekért. Most itt egy újabb német eset. A kívülállók számára kevésbé szívszaggató, mint inkább mókás, az anyáknak viszont annál inkább. A 86 éves Ellis Kaut és a 65 éves Barbara von Johnson már évtizedek óta bíróságra járnak közös porontyuk, Pumukli miatt. Kaut 1961-ben rádiójátékok számára találta ki a kis koboldot, akit férje nevezett el a bajor tengerészek szellemének utódjaként. 1965-ben aztán Kaut megírta az elsõ könyvet, az illusztrációkra pedig egy versenyt hirdettek, amit piros hajú, szemtelen, kicsit gonosz, kicsit kedves figurájával von Johnson, a müncheni Rajzakadémia akkori diákja nyert meg. Mindössze néhány márkát kapott érte. Aztán beindult Pumukli karrierje: könyvek, lemezek, tévésorozat, mozifilm és reklámok, és természetesen von Johnson és Kaut is meg akarta kapni a részét a profitból. Azóta dúl a harc. Legújabban von Johnson egy kereskedelmi tévével együttmûködve gyermek-rajzversenyt hirdetett, aminek célja, hogy Pumukline néven Pumuklinak barátnõt, és majdani feleséget találjanak. Kaut mélységesen felháborodott, és azonnal perre vitte az ügyet. „Pumuklinak soha nem lesz baratnõje. Õ mindigis az enyém marad“ - szögezte le a harcos „õsanya“. Érvelése szerint Pumukli egy szellem, egy aszexuális, soha nem öregedõ figura, ami teljességgel kizárja, hogy szerelmes legyen. Kaut legszívesebben azt szeretné, ha a bíróság egyenesen megtiltaná a rajzolónõnek a figura további történeteinek kidolgozását, személyiségének, szexuális és pszichológiai mivoltának továbbfejlesztését. Von Johnson viszont azt vallja, hogy egy baratnõ lelkileg érettebbé tenné Pumuklit, és a gyerekeknek is segítene, hogy kapcsolatba kerüljenek saját belsõ értékeikkel. A bíráknak mindez persze mindegy. Számukra csak az a kérdés, kinek hol kezdõdik és hol végzõdik a szerzõi joga. Az elsõ ítélet ma megszületett, Pumukli csajozhat, a rajzversenynek semmi jogi akadálya. Hogy ebbõl azonban készülhetnek-e új epizódok, és lehet-e a kapcsolatból házasság, azt valószínûleg újabb jogi procedúra dönti majd el. Hogy addig se legyen nyugalom, Kaut mindenesetre megfellebbezi a bíróság mai döntését.

Úgy tûnik, valami botrány szinte minden napra akad a Springer, fõként a Bild háza táján. Bár most igazán nem tehetnek róla. Tegnap hajnalban Hamburgban ugyanis felgyújtották a Bild fõszerkesztõjének, Kai Diekmannak a háza elõtt álló Mercedesét. Kiégett a hátsó rész, három gyerekülés meg egy babakocsi, a perceken belül a helyszínre érkezõ tûzoltóautó szirénázása pedig hajnal háromkor kiugrasztotta az ágyból ötfõs családot. A taz bolondozásból elkezdett tippelgetni a lehetséges tettesekre: Günter Wallraff, az oknyomozó-tényfeltáró újságírás nagy öregje, aki „álruhás módszerével“ még 1977-ben öt hónapos megfigyelés után lerántotta a leplet a hannoveri Bild-szerkesztõség munkamódszereirõl, és most a Diekmann-ellenes Die Zeit-ban kap egy rovatot. Vagy Alan Posener, a Welt am Sonntag véleményrovatának vezetõje, aki két hete egy durva kritikát közölt Diekmannról a blogjában, azzal vádolva õt, hogy a 68-as diákfelkelõk elleni gyûlölete még mindig kényszeresen befolyásolja a Bild-beli munkáját. Nem tellett egy napba sem, a bejegyzést a Springer cenzúrázta, azaz leszedte a blogról. De lehetett a tettes maga a hamburgi Bild-szerkesztõség is, aminek Berlinbe kell költöznie, hiába tüntettek a döntés ellen az érintett munkatársak és a szakmai szervezetek. Vagy a Bild által befeketített politikusok és sztárok akármelyike. Persze mindez csak játék. Komoly találgatásokra a német rendõrség nem sok esélyt ad. Már az elsõ pillanattól kezdve politikai indíttatásról beszél, besorolja az esetet a hetek óta Berlinben es Hamburgban zajló zavargások közé, amiket viszont egyertelmûen a G8-as csúcstalálkozó elleni mozgalmakkal hoz összefüggésbe. Idén Berlinben eddig 45 autót gyújtottak fel, múlt héten Hamburgban a Lufthansa-Technik fõnökének a házát és egy luxushotelt dobáltak meg a „vandálok“ kövekkel és festékekkel. A tetteseknek persze semmi nyoma, a G8-ellenes szervezetek elhatárolódnak a szélsõséges akcióktól, a rendõrségnek pedig nincsenek bizonyítékai. De a kommunikáció nagyon jól mûködik, az összemosás már megtörtént. A köztudatban tovább terjed a demonstráció és a bûncselekmény, a legális tüntetõ és a randalírozó fogalmainak összekapcsolása, a média, ha nem is mindig tudatosan, de ügyesen besegít a rendõrségnek. Úgy látszik, az ilyesmi minden országban mûködik.

Tegnap a Springer-házban jártam egy interjún. Mint egy óriási bevásárlóközpont, puccos éttermekkel, tágas designer-kávézókkal, Bild-shoppal. Öltönyös-nyakkendõs üzletemberek és kosztümös üzletasszonyok mászkálnak a labirintus-szerû üvegpalotában, de aki a valódi munka színterére szeretne ellátogatni, annak olyan komoly biztonsági vizsgálaton kell átesnie, akár egy repülõtéren. Útlevélvizsgálat, csomagátvilágítás, fémdetektoros kapu. Mint a taz-beli kollegám mondta: az alkotmánybíróságra egyszerûbb bejutni, mint a Springer-házba. Ezzel szemben a Spiegel Online berlini irodájában kedvemre császkálhattam és fotózhattam a szobák között. A szerkesztõk sörösüveg mellett pötyögnek a számítógépükön, mellettük csocsóterem, vidám ciklámen és narancsszínû üvegfalak között. Ami viszont meglepõ: a szerkesztõk mindkét helyen készséggel válaszolták meg a kérdéseim, és nem irányítottak azonnal valami szóvivõhöz vagy lapigazgatóhoz, mondván, õk nem nyilatkozhatnak. Mint ahogy Magyarországon ez olyan gyakran megesik.

Jürgen Habermas, a 77 éves német filozófus, egyetemi tanulmányaim egyik „médiaszociológia-istene” (lsd. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása címû könyvét) egy messzemenõen érdekes írást közölt a Süddeutsche Zeitung legújabb számában. Az újság eladásának kapcsán (lsd. az április 24-i bejegyzésemet) azt fejti ki, hogy milyen veszélyt jelentenek a minõségi újságokat felvásárló pénzügyi befektetõk a politikai nyilvánosságra. A jól ismert téma – a gazdasági nyomás, a profitorientáltság, a racionalizálás és átstrukturálások kapcsán kialakuló idõhiány és tartalmi minõségromlás, az infotainment és a puszta szórakoztatás elõtérbe kerülése, a jól megalapozott vélemények ütköztetésének és a témák idõ- és költségigényes kidolgozásának eltûnése – tudományos esszé formájában. Habermas mintegy harcot hirdet a minõségi sajtó megmentése érdekében: õk azok a vezetõ médiumok, akik a politikai témákról való tudósítást és azok véleményezését az elektronikus médiumok számára is megszabják, õk azok, akik betöltik az állampolgárok számára a valódi véleményformálás lehetõségének funkcióját, nélkülük nem létezik demokrácia – írja. Megoldási lehetõségként a közszolgálati médiumok példáját veti fel, és leszögezi: „Az nem rendszerhiba, ha az állam egyedi esetekben megpróbálja megvédeni a minõségi sajtót, mint közjót”. A nyomtatott sajtó megmentése a gazdasági nyomástól politikai támogatással? És úgy értékelni a nyomtatott sajtó aggasztó jelenét és jövõjét, hogy az internet szó el sem hangzik? A vélemények sokszínûségét és a szólásszabadságot félteni az interaktív online-újságok és a blogok korában? Semmi baj, „Jürgen bácsi” már majdnem 80, eljárt felette az idõ, nem csoda, ha képtelen korunk informatikai-technikai rohamtempóját követni. Még szerencse, hogy ott van a Süddeutsche Zeitung honlapja, ahol a hozzászólók azonnal lángoló vitába szálltak a szerzõvel (és egymással). A hozzászólások olvasói pedig azonnal értékelhetik a megjegyzéseket is. A nyilvános diskurzus, a vélemények kifejtésének és összeütköztetésének csodálatos példája. Kár, hogy valószínûleg Habermas ezeket nem olvassa. Egy kommentárban reagálni meg aztán végképp nem fog.

… merthogy a Bild 55 év után elhagyja Hamburgot, és Berlinbe költözik. Ha a fõszerkesztõ, Kai Diekmann álmai teljesülnek, akkor az elsõ berlini szám egészen pontosan október 3-án, Németország újraegyesítésének évfordulóján kerül a standokra. A fõváros polgármestere repked örömében, hogy az ország „legnagyobb” lapja majd munkahelyeket teremt Berlinben, és talán más médiumokat és cégeket is odacsábít. Külön köszönetet is mondott Döpfnernek a döntésért. És persze bizonyára örül maga Mathias Döpfner is, a Springer vezérigazgatója, hisz így együtt, szeme elõtt lesz majdnem az egész „család”. A Die Welt 2001-es és a Welt am Sonntag 2003-as Berlinbe költözése után a Bilddel jön most ugyanis a Bild am Sonntag és a Bild Online is. Rajtuk kívül azonban nem sok lelkes híve van a tervnek. Sokan már szemük elõtt látják, ahogy a berlini éttermeket elárasztják a hallgatózó Bild-riporterek, hogy szaftos témákat gyûjtsenek a másnapi számba. Jörg Thadeusz, tévés és rádiós mûsorvezetõ heti rovatában, a Berliner Zeitungban „Stasi-Dejà-vu”-rõl ír: nem lehet majd tudni, hogy ül-e egy új típusú besúgó az ember közelében, de elég nagy lesz a valószínûsége. Nem tetszik a dolog a Bild mintegy 700 érintett munkatársának többségének sem, akiknek ott kell hagyniuk Németország „legszebb városát”, a megszokott magas életszínvonalat, környezetet, családot, barátokat, ha a lapnál akarnak tovább dolgozni. Hamburgban csupán egy hatvan fõs csapat maradhat. És persze felemelte a szavát mindkét német újságírószövetség is. „Az ilyen mûveletek nem csak a munkahelyek áthelyezését, hanem azok megszüntetését is jelentik” – állítja a DJU (Deutsche Journalisten Union) képviselõje, a DJV (Deutscher Journalistenverband) pedig nyílt levélben tiltakozik, és holnapra, az elnökségi döntés napjára egy „harcos ebédszünetet” hirdet a hamburgi Axel-Springer téren. Talán nem is olyan nagy kár, hogy Magyarország már eleve ilyen centralizált, és úgyis Budapesten van minden országos médium központja. Így legalább senkinek nem kell attól tartania, hogy 300 kilométerrel arrébb pakolják a munkahelyét. A Blikk munkatársainak mindenesetre valószínûleg nem.

Tegnap találkoztam egy új kollégával. Biztos már régebb óta bejáratos a szerkesztõségbe, mint én, de még nem találkoztunk. Billnek hívják, egy helyes kis spániel alakját ölti. Részt vesz a szerkesztõségi ülésen, kóricál a kávéfõzõ mellett toporgó lábak között, és van egy puha kosara a számítógép asztal alatt. Ma egy még helyesebb hófehér kiskutyát fedeztem fel a saját emeletünkön. Iratmegsemmisítõ funkciót töltött be, és szorgosan szaggatta szét a papírokat. Valamivel késõbb pedig egy fekete négylábúval szaladtam össze a liftben.
Nemrég kezembe került egy cikk, ami szerint Németországban 23 millió háziállat él, közülük 5,3 millió kutya. Ez utóbbiak szükségleteire gazdáik által kiadott összeg eléri az évi 5 milliárd eurót. Csak a kutyák kb. 100 ezer munkahelyet biztosítanak az országban, a 14 ezer kisállat-orvosi rendelõ összesen kb. 1 milliárd eurós forgalmat bonyolít le, az állam 220 millió euró kutyaadót kap a városoktól es községektõl. Nem kétség, a németek odavannak az állatokért – és így persze a média is. Négy éve, „Elefánt, Tigris & Co.” címmel startolt egy szerény kísérlet a közszolgálati tévécsatornán, ami a lipcsei állatkert életét mutatta be – állatgondozókkal, kis történetekkel, ún. Zoo-Doku-Soap (állatkerti dokumentum-szappanopera) mûfajban. A mûsor váratlanul nagy sikereket hozott, 1,9 millió nézõvel az ARD egyik legnézettebb mûsora lett, március végén elérte a 200. adást. A többi csatorna követte a példát, és sorra indultak a hasonló címû produkciók: „Pingvin, Oroszlán & Co.” a münsteri, „Panda, Gorilla & Co.” a berlini, „Jegesmedve, majom & Co.” a stuttgarti állatkertbõl. Hétköznap délután a 40-45 tévécsatorna majdnem mindegyikén állatos mûsorok futnak, amik mindenhol feldobják a nézettségi mutatókat. A nyomtatott sajtó is igyekszik felsorakozni, a Berliner Zeitung fõszerkesztõje nemrég külön állat-kolumnát vezetett be a lapban. Knutról, a vilagsztárról nem is beszélve. Saját tévémûsora, rovata, könyve, dvd-je, sajtósa, mi több kultusza van, már az amerikai magazinok is címlapon közlik. „Tegyél a fõhõsöd mellé egy gyereket és egy kutyát, és máris sikere lesz” - szólt annak idején a tévéfilmkészítés (kissé cinikus) receptje. Németországban úgy tûnik, a fõhõs és a gyerek lassan már nem is kell.

Miközben mozdulatlanul itt ülök a gép elõtt a taz szerkesztõségében, egyik percrõl a másikra átkerültem a Kochstraßéból a Rudi-Dutschke-Straßéba. A bíróság ugyanis épp most döntötte el azt a vitát, ami már több mint egy éve húzódik az utca átnevezésérõl. 2004 végén, Rudi Dutschke halálának 25. évfordulóján a taz elõállt a javaslattal, hogy a Kochstraße egyik szakaszát nevezzék el a hatvanas évek berlini diákmozgalmainak vezéregyéniségérõl. A kerületnek tetszett az ötlet, és 2005 végén a baloldali és a zöld párt támogatásával megszavazta az átnevezést. A konzervatív CDU népszavazást indított a kérdésrõl, de a próbálkozása csõdöt mondott, a választók 57,1 százaléka Dutschke mellett állt ki. A szintén az utcában székelõ Springernek egyáltalán nem tetszett a dolog, hiszen a diákvezér 1967-ben a kiadó ellen is küzdött, és annak államosítását követelte. Amikor pedig Dutschke az 1968-as tüntetések során súlyosan megsérült, a tüntetõk a Springert azzal vádolták, hogy tudósításaival hozzájárult a merénylethez. A januári népszavazás után úgy tûnt, a kiadó elismeri a lakók többségi akaratát, és a taz el is kezdte használni az új utcanevet. De amikor 26 szomszéd összeállt, hogy vádat emeljen a polgármester (és a kerület) döntése ellen, a Springer mégis beállt melléjük 27.-nek. A vád szerint az átnevezés túl nagy anyagi megterhelést jelentene az utcában tevékenykedõ üzleteknek, irodáknak (új névjegykártyák, cégdokumentumok nyomtatása, ügyfelek értesítése), és a szenátust törvényellenesen hagyták ki a kérdésbõl. A polgármester szerint azonban a szenátus már korábban kimondta, hogy nincs köze az átnevezéshez, a Springer palotájának bejárata pedig úgysem errõl az utcáról, hanem az Axel-Springer-Straßéról nyílik, így nem kell semmiféle anyagi költséggel számolnia. A dolgokat így látta a bíróság is. A Springer ma vesztett, fellebbezésnek helye az ítélet szerint nincs.

Ui.: Megjelent ma a Bipolarról szóló cikkem a Berliner Zeitungban. Így elnézést kell kérnem a türelmetlenségemért (azaz az április 30-i bejegyzésemért).

Verõfényes napsütésben, kisebb fûfoltokkal a nadrágunkon, felszabadultan és jókedvûen zötyögtünk vasárnap délután a Treptower Parkból a város felé, amikor az eset történt. Egyik megállónál szokás szerint felszállt az S-Bahnra (az egyszerûség kedvéért nevezzük csak metrónak) egy fogatlan, borostás, szegényes öltözetû pasas. Kezében a Strassenfeger (Utcaseprõ), a város legnagyobb hajléktalan lapja, és bár – fogak híján – alig érthetõen, de folyékonyan és hangosan kántálta, milyen érdekességekkel és újdonságokkal szolgál az újság legfrissebb száma. Kéthetente jelenik meg, mintegy 22 ezer példányt adnak el kiadásonként, megelõzve a konkurens hajléktalan lapok, a Motz és a Stürze 15-15 ezres példányszámát. De már itt meg is sértettem õket. Ugyanis nem hajléktalan-, hanem ún. utcalapnak tartják „magukat”. Nem csoda hát, hogy amikor egyikünk húsz centet nyomott a fogatlan, borostás lapárus kezébe, mondván, az újságot nem kérjük, de fogadjon el egy kis „adományt”, az utca öntudata mély felháborodással reagált, és 10 percen keresztül veszekedett velünk. Õ nem koldus, hanem egy – ugyan szegény – újságárus, keményen ledolgozta a magáét egy erõmûben. A Strassenfeger 80-100 árust alkalmaz, hajléktalanokat, munkanélkülieket vagy egész egyszerûen csak rossz anyagi körülmények között élõket. Az árusok 40 centért veszik meg a lapot, és 1,20 euróért adják el, tehát egy példányon 80 centet keresnek. Hogy mennyit képesek elsózni, az rajtuk múlik. A kész termék 20-25 ember munkája, akik a mob e.V. önsegítõ egyesület keretén belül a legkülönbözõbb formákban írnak. Van köztük gyakornok, van, aki büntetését helyettesíti ezzel a munkával, vannak 1-euro-jobosok (egy eurós órabér, egyfajta munkanélküli-segély), és vannak fiatalok, akik az európai önkéntes szolgálat programján belül vesznek részt a munkában. Mivel Észtországban nincs hajléktalan- (ó, bocsánat, utca-)lap, észt kolleganõmmel felkerestük a „fõszerkesztõt”. A kérdésemre, hogy hány professzionális újságíró dolgozik a Strassenfegernek, Stefan Schneider, aki egyben az egyesület egyik elnöke is, szinte sértõdötten szögezte le: mindannyian professzionálisak. Az egyesület õsszel a magyar Menhely Alapítvánnyal fog közelebbrõl megismerkedni, megpróbálnak egymás tapasztalataiból tanulni. Az elsõ vitapontot már látom is lelki szemeim elõtt: az öntudat.

Magától értetõdõ, hogy akár a többi lap, ma mi (mármint a taz) is Sarkozy megválasztását hoztuk a címlapon. Meg egy egész oldalas portrét az új elnök politikai programjának ismertetésével a harmadik oldalon egy párizsi tudósítótól. A reggeli lapértekezleten a fõszerkesztõnõnk élesen bírálta a cikket (nem mond semmi újat, ráadásul két mûfajt kever össze), mire heves vita bontakozott ki a mintegy 30-40 jelenlevõ újságíró között. Az csupán egyetlen embernek tûnt föl, hogy az újság szalagcímébe Nikolas került (amit alatta egy idézet még egyszer megerõsít) Sarkozy keresztneveként, miközben az összes többi (az elsõ oldalon további kettõ, a harmadikon négy) helyen Nicolas olvasható. A negyedik oldalon egy Tony Blairrõl és a pénzügyminiszterérõl mint lehetséges utódjáról szóló cikk mellett pedig még egy óriási baki: holott a képaláírás azt állítja, a fotón korántsem Gordon Brown látható. Mindezeket a hibákat, névelírásokat megszoktam a Berliner Zeitungnál, ahol a német újságok döntõ többségéhez hasonlóan évek óta nincsen korrektor. Az automatikus helyesírás-ellenõrzõ programok, a digitalizálódás és a Németországban 2002-2003-ban tetõzõ médiakrízis (apróhirdetések átpártolása az internethez, papírdrágulás, stb.) óriási elbocsátási hullámai miatt a korrektorok hamar repültek a helyükrõl. A humánusabb változat szerint úgyis csak öreg nénik korrektúráztak félállásban, amikor õk kiöregedtek és nyugdíjba mentek, egész egyszerûen nem vettek fel újakat a helyükre. Inkább a szerkesztõk kétszer átolvassák a rovatuk cikkeit. Bátor lépés Berlin legolvasottabb minõségi napilapjánál (napi 182 ezer eladott példány). Ehhez képest a kis taz, a maga 11 ezres berlini példányszámával (országszerte 56 ezer) négy korrektort foglalkoztat. Ami nemes dolog. Csak kérdés, hogy mit csinálnak, ha még Franciaorszag új elnökének a hibásan írt nevét is bennehagyják a szalagcímben. Kétszer is. Persze a francia helyesírást biztos nem kell ismerniük.

Holott nincs rossz dolguk, úgy tûnik, a német közszolgálati tévéknek (ARD és ZDF) mindig akad valami panaszuk. És éppen mivel nincs rossz dolguk, vetélytársaiknak, a kereskedelmi tévéknek is mindig akad valami panasza rájuk. Egy hete szüntette meg azt az eljárást az EU-bizottság, amelyet a kereskedelmi tévék indítottak a közszolgálatik ellen azzal a váddal, hogy a tévéhasználati díj által (azaz az állampolgárok pénzén!) jogtalan elõnyöket szereznek a hirdetési versenyben. Azaz, hogy gazdasági tevékenységeket keresztfinanszíroznak belõle, fõként az új, digitális médiában. A bizottság ejtette a vádat, de azzal a feltétellel, hogy két éven belül egy új közszolgáltatói szerzõdésben tisztázzák az ARD és a ZDF „küldetését” és feladatait. Például, hogy a két adó az interneten kizárólag reklámnak nem minõsülõ tartalmakat közölhet, vagy hogy a pénzügyek átláthatósága érdekében a kereskedelmi tevékenységeket leányvállalatokhoz helyezi ki. A díjfizetés marad, a modell megfelel az EU-jognak. A közszolgálatik tovább gazdálkodhatnak a tévénézõktõl és rádióhallgatóktól (sõt a gazdasági célból számítógépet használóktól is) begyûjtött milliárdjaikkal (tavaly 7,3 milliárd euró, 163 milliárddal több, mint 2005-ben), csak jobban oda kell figyelniük, hogyan. A díjakat a díjbeszedõ központ (GEZ) gyûjti össze, összegére egy 1994-es alkotmánybírósági ítélet alapján a független szakértõi bizottság (KEF) tesz javaslatot, amit a 16 tartományi elnöknek kell jóváhagynia. Mindezt azért, hogy a közszolgálati csatornák államtól való függetlensége biztosítva legyen.
A politikusok 2004-ben azonban eltértek a javaslattól, és 1,09 euró helyett csak 88 centtel emelték meg a készülékekként havonta fizetendõ díj összegét, és ezzel mintegy 440 millió eurótól „fosztották meg” a közszolgálati adókat. Mindezt a gazdasági helyzet általános romlására és a díjfizetõk túlterhelésére hivatkozva. Az ARD, a ZDF (akik eredetileg 2,01 eurós emelést szerettek volna), valamint a Deutschlandradio ebben azonban a politikai befolyás játékterének növelését látják. A veszélyt, hogy a tartományi vezetõk médiapolitikai célokra használják a díjkérdést, például, hogy az összeg alacsonyan tartásával hogy a konkurens magántévéket elõnyös helyzetbe juttassák. Így aztán most õk pereltek, egy héttel az EU-bizottság után szerdán a német alkotmánybíróság vette górcsõ alá a tévéhasználati díj kérdését. A két csatorna azonban ezúttal öngólt lõtt: az eljárás eredménye ugyan majd csak nyárra vagy õszre várható, a bírók azonban nem titkolták, a közszolgálati tévék aligha fognak jól járni. Mint mondták, a politikát, mint a nép képviseletét a díjkérdésbõl nem lehet kihagyni, sõt várhatóan tovább is fejlesztik az 1994-es ítéletet, azaz a beszedési eljárást. A technikai fejlõdés (internetes, mobiltelefonos tévézés) miatt és az EU-bizottság nyomására. És ezzel még erõsödhet is a politika befolyása. Valószínûleg tehát egy darabig továbbra sem lesz csend a közszolgálatik háza táján.

50.000 látogató, 5000 rendõr, 200 együttes, 600 mûvész, 18 színpad, 125 falatozós pult, 4 demonstráció, 10.000 tiltakozó-felvonuló, néhány repülõ üveg és petárda, 4 lángba borított autó, egy-két felgyújtott kuka, 119 õrizetbe vétel. Nagyjából ez a tegnapi berlini majális és az azt megelõzõ éjszaka mérlege. Egy ilyen megmozdulás most már otthon is békésnek számítana, nemhogy itt, ahol havi rendszerességgel szervezõdnek a demonstrációk, meg az azokkal járó randalírozások, és ahol május elseje a húsz évvel ezelõtti zavargások óta rettegésben tartja a majálisnak otthont adó török negyed, Kreuzberg békés lakóit. A jelenetek ismerõsek Magyarország elmúlt fél évébõl is: hatalmas zászlók, transzparensek, fiatalok, fekete kapucnis pulcsik, kendõvel eltakart arcok, szórólapok, ökölrázás, monotonul skandált tiltakozó szövegek, könnygáz. Ami azonban merõben más: a zászlók vörösek, a kitûzõkön vörös csillag, vörös szekfûk, a G8-ak németországi csúcstalálkozója ellen ágáló falfirkák közül, az ablakokból fejkendõs török asszonyok kukkolják a tömeget, amely a szolidaritásról skandál. A punkok és a fekete kapucnisok a baloldali fiatalok lapját, a Junge Weltet lapozgatják, a szórólapok és a transzparensek a 7,5 eurós minimálbér bevezetését, a nyomor es kizsákmányolás megszüntetését követelik, és harcot hirdetnek a kapitalizmus ellen. „Make capitalism history” - tábla az egyik kézben, a másikban egy üveg Becks sör, a német kapitalizmus egyik legnemesebb terméke. Nekem bezzeg nem csak a szám jár. Mától kezdve a „vörös Berlin vörös napilapjánál”, a Tageszeitungnál (taz) vagyok egy hónapig szerkesztõségi gyakorlaton, és szolidaritást vállalok a szerelembõl író kollegáimmal. „A lap megjelenése 7.321 elvtársnak és elvtársnõnek köszönhetõ, akik a sajtószabadságba invesztálnak” - áll az impresszumban. Pénz itt nincs. A honoráriumok mindössze feleakkorák, mint a többi újságnál, a gyakornokok egy vasat sem kapnak. Viszont sehol máshol nem törõdnek ennyit velük. 3 órás betanítás, menzakártya, újságíró igazolvány, a gyakorlat alatt ingyen jár a postaládánkba a lap, e-mail cím, ingyen kávé, kéthetente elõadások, az ún. „gyakornok-akadémia”. Az ember eközben el is felejti a pénzt.

A kultúrának mindenhol mostoha sors jut. Nem hoz elég hasznot, sõt inkább falja a pénzt. A közönséget alig érdekli, azokat, akik terjesztik, meg túlságosan. Az újságírókat is ideértve. A Berliner Zeitungnál a két-háromoldalas kultúrarovatra jut úgy tíz-tizenöt ember, miközben az egy oldalnyi médiát két ember csinálja. Míg az a két ember minden napra kiválasztja a legaktuálisabb témát, és betesz mellé egy érdekességet a szabadúszó külsõsöktõl beküldött cikkek várólistájáról, a kultúránál minden nap éles harc megy azért, hogy kinek az írása, témája fér be a másnapi lapba. El is csodálkoztam, amikor mintegy 10 nappal ezelõtt megkerestem a rovatvezetõt egy témajavaslattal („Bipolar: német-magyar kulturális projekt(ek)” félidõt ünnepel Berlinben), és lelkesen rábólintott, persze, kell az anyag, hétfõn már lehozzuk, vasárnap délutánra legyen meg. Szépen akkreditáltam magam a szombati egész napos rendezvényre, felkészültem, vasárnap délutánra meg is volt, 180 sor (itt nem karakterben, oldalban vagy kolumnában, hanem sorban számolnak), fotók meg minden, ráment az egész hétvégém. Persze, mégsem fért bele a hétfõi lapszámba. Mindegy, majd másnap. Kedden aztán megint nem, de nem baj, húzzam meg, 120 sor, fotó nélkül, akkor szerdán egy oldalhasábba becsúsztatjuk. Meghúztam, persze szerdán sem maradt neki hely. Akkor majd csütörtök, vagy péntek. Még mindig semmi. Pénteken aztán az utolsó napomat ünnepeltem a lapnál. Gondoltam, jobb tisztába rakni a dolgokat, megkérdezem, van-e egyáltalán még esélye az írásomnak. Úgy tûnt, mintha csak a noszogatás hiányzott volna, egy kedves hölgy fél óra múlva már jött is hozzám a ceruzával hasábokra osztott kockás papírlappal, mutatva, pontosan ide, az oldal aljára, 130 sorban, fotóval befér a cikkem hétfõn, csak írjam át, hogy aktuális legyen. Átírtam, vissza a fotó. Most már tuti – mondta a rovatvezetõ. Ma reggel nyitom az újságot, lapozgatom a kultúra rovatot, természetesen a cikkem sehol. Feladtam. De ha már úgysem jelenik meg, hadd emeljek ki belõle egy részletet, amit annyira viccesnek találok ennek a történetnek a fényében: „A magyarok a kultúrpolitika és kultúratámogatás bizonytalan mezején egyensúlyoznak. Rövidtávú projektekre álltak rá, amelyeket állandó flexibilitással és számos változatban próbálnak megvalósítani. A németek mindezt a megbízhatatlanság jeleként értelmezik. Ha Németországban valaki támogatást kér egy projekthez, általában azt az összeget kapja, amit kér, és a visszaigazolás kötelezõ a támogatóra nézve” – mondta Tálasi Flóra, a Bipolar: német-magyar kulturális projekt(ek) vezetõje. Talán csak a kulturális újságírásban inflálódnak az ígéretek.

Ha máshonnan nem is, de Aronson „A társas lény” címû szociálpszichológiai tankönyvébõl mindenki tudja, hogy az ember nem tud negatív énképpel élni. És mi döntheti jobban romba egy újságíró pozitív önértékelését, mint ha hitelét veszti? Ha ez megtörténik, nincs mese, helyre kell állítani, mégpedig széles nyilvánosság elõtt. És mivel a cikkeinek már senki sem hinne, hát kiönti a lelkét egy populáris talkshowban a tévében, vagy még jobb: ír egy könyvet, ott senki nem tud visszakérdezni. Így tett a svájci származású riporter, Tom Kummer is, akinek „Blow up” címmel nemrég jelent meg vallomása. Kummer ’93-tól kezdve dolgozott a Süddeutsche Zeitung Magazinnak és a Zürcher Tagesanzeiger magazinjának. Los Angelesbõl küldte az interjúkat Pamela Andersonnal, Sharon Stone-nal, Charles Bronsonnal, Sean Pennel és még több tucat hollywoodi sztárral. Írt a Die Zeitnak, a Spiegelnek, a Neue Zürcher Zeitungnak, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak, a Sternnek, az Elle-nek is. Exkluzív írásaiban a sztárok olyanokat tártak fel magukról és a világnézetükrõl, amit sehol máshol, a lapok vették, mint a cukrot. A német nyelvû újságoktól átvett interjúkat a Vogue, a The Independent, a Libération, a New York Times Magazine is. Kummer hírneve igazából mégis akkor kezdett szárnyalni, amikor 2000 májusában a Focus felfedte a valóságot: az interjúkra valójában soha nem került sor, azokat Kummer egytõl-egyig maga találta ki, sõt számos interjúalanya soha nem is létezett. A következõ egy évben számos cikk jelent meg a „rossz fiúról”, a „bûnözõrõl”, az újságírás hitelének sárbatiprójáról. Azóta csönd. Elbújhatott volna örökre, visszahúzódhatott volna a magánéletbe. De õ hat év után maga irányítja a reflektort a saját hazugságaira. Önigazolás 270 oldalon keresztül. Meg van róla gyõzödve, hogy helyesen cselekedett. Amiket a sztárok szájába ad, azok fontosabb és mélyebb üzenetek, mint amiket maguktól mondanának, de ha õ maga mondaná el, alig jutna el valakihez. Mellesleg meg a sztárok is jól járnak, hogy ilyen okosnak állítja be õket – vallja. Pénteken jelenik meg a Focus riporterének, Wilhelm Dietlnek a könyve, aki ’82-’92-ig a német hírszerzésnek dolgozott. Kíváncsi vagyok, õ mivel igazolja majd magát.

Úgy látszik, ma sokan érzékenyebbek a szokásosnál. Vagy csak sokaknál betelt a pohár. Már csak két forduló van hátra, amikor a 18 éves Max Buskohl kilépett a német Megasztárból, tinilányok ezreinek szívét törve össze. Szerzõdést szeretett volna az iskolai rockbandájának is, az RTL viszont errõl hallani sem akart. Bizonyára kevesebb szívet tört össze, de „megsértõdött” a Süddeutscher Verlag (a legolvasottabb országos politikai napilap, a Süddeutsche Zeitung kiadója) felügyelõtanácsának két tagja is, és kilépett a grémiumból. Döntésüket azzal indokolták, hogy megtört a bizalom a kiadó tulajdonosai között, és így nem lehet tovább sikeresen együttmûködni. Történt ugyanis, hogy a hat, hasonló részesedésû tulajdonosból négy úgy döntött, kihasználja a nyereséges idõszakot, és eladja a maga részét. A Südwestdeutsche Medienholding (SWMH), ami 2002-ben egy mély anyagi krízisbõl mentette meg a kiadót azzal, hogy hatodikként beszállt a „buliba”, és már akkor gondoskodott az elõvásárlási jogáról, most kapva kapott az alkalmon, és 750 millió eurót ajánlott fel az egész kiadóért. A többiek mindezt kevesellték, õk legalább egymilliárdot akartak. Felkérték a KPMG-t, hogy mérje fel a kiadó valódi értékét, hozza nyilvánosságra a könyvvizsgálati beszámolót, amit a potenciális vevõk elé terjeszthetnek az eladók. Az SWMH szerint ezzel viszont a kiadó üzleti titkokat tárna fel a konkurencia elõtt. Õk szeretnék elõször megkaparintani a többséget, utána lefolytatni a vizsgálatot. Az ügyet a bíróságra vitték, ami múlt héten azonban a régi tulajdonosok javára döntött. Az SWMH képviselõi, akik szerint így a kiadó érdekei szorulnak háttérben, így aztán ma kiléptek a kiadó- és a felügyelõtanácsból. Állítólag, hogy „a tárgyaló felek közötti viszony objektívabbá váljék”. A német média szerint a harc ezzel azonban egyre inkább kiélezõdik.

Hacsak nem foci- vagy boxmeccs megy este valamelyik kereskedelmi adón, a nézettségi versenyben minden áldott nap a közszolgálati csatornák, az ARD és a ZDF vezetnek. A sorozatok és talkshowk mellett pedig mindig elõkelõ helyet foglal el az ARD híradója, a „Tagesschau”. Hirtelen nem is értettem, miért kaptam meghívót tegnap egy vitadélelõttre, amely azt volt hivatott megvitatni, hogyan képesek a német közszolgálati csatornák a minõséget megtartani a kereskedelmi adókkal folytatott nézettségi versenyben. Hiszen otthon ilyen eredményekkel valószínûleg tapsikolna örömében az MTV. Ha legalább a híradót nála nézné a többség. A német azonban nem egy tapsikolós fajta. Meggondolt, jól szervezett, elõrelátó. És az aggódás ebben az esetben is a jövõnek szólt. Míg ugyanis a ProSieben nézõinek átlagéletkora 37, az RTL nézõié 49, addig a közszolgálati csatornák publikuma átlagosan 60 éves. És mivel a német társadalom erõsen el van öregedve, az idõsek diktálják a nézettségi kvótákat. (Bár nálunk is ez a helyzet a társadalommal, úgy látszik, a közszolgálatin ott ez sem segít.) Mi lesz azonban, ha õk már nincsenek, és helyüket átveszik a most még fiatalabbak, akik jelenleg a kereskedelmi adók bulvárstílusára, action-gazdagságára buknak? Megnõ a minõségi iránti igényük, és átpártolnak a közszolgálatihoz? Vagy már annyira hozzánõnek a kereskedelmi tévékhez, hogy eszük ágában sem lesz változtatni a szokásaikon? Átkapcsolnak-e legalább a híradóra? Vagy egyáltalán nem fognak híradót nézni? A Westdeutsche Rundfunk képviselõje, Claudia Schmidt pesszimista volt a kérdésben. Szerinte az egyetlen út a fiatalság megnyerésére az, ha a közszolgálati csatornák az összes új médiumon (internet és utódai) keresztül ingyenesen elérhetõvé teszik a mûsoraikat. Követni az ifjúság rohamos technológiai fejlõdését, és ezen keresztül betörni az életükbe. Dagmar Reim, a Rundfunk Berlin Brandenburg indendása csak a fejét rázta, és anyagi korlátokra hivatkozott. Bár a németek több mint 80 százaléka rendszeresen, jólnevelten befizeti a havi 18 eurós tévé-üzemeltetési díjat, az összeg fix, a „díjtorta” nem lesz nagyobb. „Amit az interneten nyújtunk, az valahol máshol fog hiányozni. És ha a csatorna az összes modern médiumban meg akar jelenni, akkor a végén nem csak minõségi, de semmilyen mûsorra nem marad pénzünk” – vonta le a következtetést. Néhány év, és meglátjuk, kinek volt igaza.

Eleinte csodáltam, hogyan talál a német sajtó mindig elég anyagot ahhoz, hogy az összes minõségi lapjában naponta egy oldalt megtöltsön médiahírekkel. Olyanokkal, amelyek a kedves széles olvasóközönséget is érdeklik. Aztán felismertem, hogy döntõ többségük tévémûsorokról és tévésztárokról szól, a sajtópiac és a kiadóóriások ügyei jórészt inkább a gazdaság, a többiek meg itt-ott a kultúra vagy a politika rovatban kapnak helyet. Nem lep meg tehát, hogy a gyakorlatot követve a struktúrák is átalakulnak: a spórolást nem csak a Berliner Zeitung kezdi a média szerkesztõség felszámolásával (pontosabban beolvasztásával). A tegnapi nappal megszûnt a Springer országos politikai napilapjának, a Die Weltnek a médiaoldala. Persze õk maguk azt állítják, a médiatémák ettõl még ugyanolyan erõsen képviselik magukat a lapban – például a politika, a gazdaság vagy a kultúra rovatban -, valójában azonban ma már egyetlen valamirevaló médiahír sem jelent meg náluk. Furcsa, amikor épp most szerezték meg maguknak a német sajtó két elismert média-szakújságíróját (Ulrike Simon, Kai-Hinrich Renner). Valószínûleg õk is a Springer szuper üzleti találmányában, a hatvan fõs ún. fejlesztés-szerkesztõségben (Service-Pool) kapnak helyet, ahova a rovatvezetõ is becsücsült. Persze senki nem tudja igazán, mi zajlik ott. Én többre tartanám, ha inkább a különbözõ oldalakról visszagyûjtenék a szétszéledt médiahíreket, és nem 32 oldalról kellene õket összebogarászni. Mellesleg tudom, hogy ez gyenge érv azzal szemben, amennyit a kiadó egy rovat (és egy rovatvezetõi állás) megszüntetésével megtakarít.

Azt veszem észre, hogy nem csak a tévében, de a nyomtatott sajtóban is a kép az úr a németeknél. A Berliner Zeitung reggeli rovatértekezletein szinte mindig ez a téma. Túl sok a férfi a fotókon. A kiállítás-ajánlókat a mûvészek portréival vagy a mûalkotásokkal kell-e illusztrálni? A címoldalra ne tegyünk fel olyan képet, amihez csak hírügynökségi anyag van, nem saját. A fõszerkesztõ is leginkább a fotósokkal elégedetlenkedik. „Mivel többségük kelet-német, hajlamosak visszaesni a múltba, és távolságtartó fényképészetet mûvelnek. Ahelyett, hogy közelítenének az emberekhez, ténylegesen megmutatnák, és mintegy elmesélnék õket a fotókon keresztül, mûvésznek tartják magukat, és kompozíciókat keresnek” – mondja. Õ persze azt szeretné, ha a képein mindenkirõl az életöröm sugározna, a fotók jókedvet és reményt keltenének az emberekben, hiszen ilyen Berlin:) No meg így lehet megszerettetni a lapot az olvasókkal. Hogy vegyék. Amikor Josef Depenbrock egy éve beült a fõszerkesztõi székbe, azzal kezdte, hogy felnagyította a logót és a fotókat az elsõ oldalon, és hónapról hónapra egy-egy lépéssel, lassan reformálja meg az újság vizuális képét. Hasonlóan cselekszik a Frankfurter Allgemeine is. A hírhedten konzervatív, puritán látványvilágú lap már öt éve kiadja a vasárnapi magazinját, ami olyan vastag és olyan nagy formátumú, hogy külön bõrönddel kell érte az újságárushoz elcaplatni, de legalább tele van hatalmas, plakátméretû, színes illusztrációkkal. Most azon spekulálnak: kell-e rendszeresen kép a hétköznapi kiadások címlapjára is. Lépést tartani a korral vagy kitartani a hagyományok mellett – ez itt a kérdés.

Ui.: Helyesbítenem kell az április 3-i bejegyzésemmel kapcsolatban. Megismertem a kultúra rovat vezetõjét, aki most érkezett vissza két hetes szabadságáról. Õ azért tisztában van vele, mirõl számol be a saját rovata:) Múltkor valójában csak a helyettesérõl nyilatkoztam.

Még nem mondtam, hogy az újságírói ösztöndíjprogramunkban részt vesz három német kolléga is. Csak õk éppen most nálunk, Kelet-Európában tanulmányozzák a sajtó- és egyéb viszonyokat. Egyikük Budapesten, az MTV-nél szembesül az óriási különbségekkel, ami azért is érdekes, mert az õ tapasztalatai váltották ki azt a vitát, ami a csoportunkban is lángra kapott. Németországban a televíziós hírek Avid vágóprogrammal készülnek. Elõször kikeresik a legjobb képeket, megvágják, aztán jöhet rá a szöveg. A fõszerep a látványé, a többi csak utána jön. Magyarországon, ahogy Lengyelországban, Szlovákiában vagy Szlovéniában is, a közszolgálati tévében Beta SP-vel vágnak, elsõ a szöveg, aztán lehet vágni hozzá a képet. Német kollégánk meg van róla gyõzõdve, hogy az Avid rugalmasabb, jobb program, a szöveget a képekhez igazítani gyorsabb, mint fordítva, és a legfrissebb információk csak így kerülhetnek be gyorsan a szövegbe. És nem akarta elhinni, hogy egész Kelet-Európa így le van maradva. Lengyel kolléganõnk hevesen védelmébe vette a saját módszerüket. Õ épp azt tapasztalja a német (RBB – Rundfunk Berlin Brandenburg) tévénél, hogy lassabban készülnek el a hírek. A képeket sokkal gyorsabb úgy megvágni, hogy már tudod, pontosan hány másodperc a szöveg felolvasása – mondja. A szlovén tévésünk szerint az egész nem éri meg a vitát, hiszen csak szokás kérdése. Érdekes viszont, hogy miért alakult ki ez a szokás a mi térségünkben éppen ellenkezõleg, mint nyugaton. Épp ott, ahol a televízió születésekor szocializmus volt. Ahol a szövegeket erõteljes cenzúrázás követte. Lehet, hogy a csak ennek a vak továbbélésérõl van szó?

2007. április 11.

Húsvét utáni visszatérésem alkalmából rögtön megajándékoztam magam egy Wladimir Kaminer felolvasó esttel. Az orosz berlini sztáríró a sörgyárból átalakított prenzlauerbergi kulturális-szórakoztató rengeteg, a Kulturbrauerei egyik mozitermében várta a rajongóit. Teltház volt, épphogy az utolsó két jegyet sikerült elcsípnem három órával kezdés elõtt. Évek óta õ a legkeresettebb író (és DJ) Berlinben, és már az elsõ könyvével (Russendisko, 2000) híressé vált külföldön is. Azóta csak ontja a sztorikat, grafomániája az Ópium Gizellájáéval vetekszik. Múlt héten jelent meg a tizedik könyve, Ich bin kein Berliner, de felolvasott történeteket, amiket tegnap, tegnapelõtt vagy három napja írt. Minden napra egy mese, még akkor is, ha semmi mondanivalója nincs. Például, hogy hogyan rúgott be tizenévesen egy házibulin, amikor a szülei elõször magára hagyták a lakásban. Vagy hogy mennyire unatkozott a fia a tavaszi szünetben, amikor nem kellett iskolába mennie. Persze túlnyomórészt viccesek, frappánsak a történetei, de mély mondanivalót egyik mögött sem érdemes keresni. De színesek, könnyûek, és veszik, mint a cukrot (akárcsak a bulvárlapokat). És végülis nem az a lényeg, hogy az emberek, akármit is, de olvasnak? Szép, hogy teltház van egy irodalmi felolvasóesten.

2007. április 3.

Ezt a hetet nyolc emelettel a berlini újságíró-iskola fölött, a Berliner Zeitung szerkesztõségében kezdtem. Hétfõ reggel 10-kor, a média szerkesztõség reggeli értekezletén, ahol két újságíró, egy Volontär (a német újságíró-képzés specialitásairól majd késõbb…) és én, mint gyakornok vettünk részt., rögtön szembesültem a ténnyel, hogy a mai naptól a média-szerkesztõség mint olyan, nem létezik, beolvad a kulturális szerkesztõségbe. Így aztán a rovatvezetõi értekezlet (amire egy hónapja rovatvezetõ híján a két újságíró felváltva jár fel) után beültünk a kultúra rovat szerkesztõségi ülésére is, persze csak miután villámmegbeszélésen négyesben értékeltük a rovatvezetõi értekezleten elhangzottakat, aztán ismét négyesben megbeszéltük, mi hangzott el a kultúra-rovat ülésén. Aztán már itt is volt az ebédidõ. Egész délután egy káosz uralkodott, mi lesz a szerkesztõség szobáival és felszerelésével, megszûnik-e a média rovat költséghelye, hogyan dolgozik ezután 3-4 helyett húsz ember együtt, a kultúra rovatvezetõje még azzal sem volt tisztában, mikrõl számol be a média rovat. Hatkor aztán megint értekezlet, ezúttal heti, a kultúra-rovatban, aztán megint néhány perces négyszemélyes értékelés. Egyik megbeszélés a másik után, az ember már nem is gyõzi követni. Közben panaszáradat, káosz, bizonytalanság, mi lesz velünk. Hirtelen nem is értettem: ez a német média eddig csodált professzionalizmusa? És mikor dolgoznak az emberek? Másnap reggel kivettem a postaládámból a Berliner Zeitung mai számát, a média oldal tele volt, kész volt. Valahogy mégis elkészült. Talán itt a professzionalizmus.


Magányosak és csökönyösök kooperációja

2007. március 30.

Az utolsó nap, már ami az elsõ hónapos programot illeti. Vége a sajtóbeszélgetés-hegyeknek, a kirándulásoknak, a vitáknak, a szervezett ismerkedésnek, a finom süteményeknek és kávénak a vendégeskedéseken, elõadásokon, és vége a napi 10 óra együttlétnek a csoporttal. Hihetetlen, milyen erõs motivációt, milyen sokoldalúságot, milyen állandó szellemi izgalmat jelentett ez a soknemzetiségû, kíváncsi és néha szemtelen újságíró-csapat ebben az intenzív információ- és élményáradatban, amit egy hónap alatt kaptunk. A témák és ötletek napról-napra gyûltek a fejekben, utánajárni, felkutatni és elkészíteni azonban csak egyre kaptunk idõt. Három fõs, vegyes nemzetiségû, és különbözõ médiumokból érkezõ újságírókból álló csoportokban kellett tetszõleges témában és tetszõleges médiumba riportot készítenünk, három-négy délután alatt. Rádióközleményt készíteni egy észt és egy magyar írott sajtósnak egy magyar rádióssal, egy lengyel rádiósnak egy lengyel és egy szlovén tévéssel, vagy egy szlovák és egy lengyel rádiósnak egy cseh írott sajtóssal, akik ráadásul mind-mind különbözõ témákra specializálódtak, kihívás volt, de különleges élmény. A ma bemutatott eredmények meglepõen jól sikerültek, de a közös munka legtöbbünknek komoly kompromisszumos erõfeszítésekbe tellett, gyakran nézeteltérések, meg nem értések csúsztak bele. Ahogy egyik lengyel kolleganõnk mondta, „mégiscsak magányos és csökönyös faj az újságíró”. Szeret a maga orra után menni. Hát most nekiindulhatunk. Hétfõtõl mindegyikünk szerkesztõségi gyakorlatra megy, szétszórva, különbözõ médiumokba. Én a Berliner Zeitung média rovatában kezdek.


Fiatalodás, modernizálódás, színesítés

2007. március 29.

Látogatást tettünk ma Európa egyik legnagyobb tévéadója, a Mainzban székelõ ZDF (Zweites Deutsches Fernsehen) berlini stúdiójában. A közszolgálati csatorna 3600 munkatársa közül 600-an dolgoznak Berlinben, vidám narancsszínûre festett stúdiódíszletek, tarka képekkel kirakott falak között, modern technikával, a város „Champs d’Elysées”-jén. Mindez passzol az image-hez, a ZDF legújabb küldetéséhez: megszerezni a fiatal nézõket. (Ez egyébként az egész német médiára jellemzõ, a Berliner Zeitung újabb oldalakat vezet be a huszonéveseknek, a Deutsche Presseagentur hétfõn indítja el a gyerek-hírügynökségét, a die Welt három éve vezette be a kis formátumú, egyértelmûen fiatalokat megcélzó Welt Kompakt kiadását, a lapkiadók országos szövetsége pedig azon kísérletezik, hogyan lehet már az óvodában megszerettetni a gyerekekkel az újságot). A ZDF digitalizál, szeptemberre el akarja érni, hogy a mûsorok fele az interneten párhuzamosan követhetõ legyen, és egy nagy VJ-projekten dolgozik. Persze azért még nem video- vagy visual-jockeykrõl, hanem videó- újságírókról (videojournalist) van szó, de õk is a színesítést, a „magazinosítást” szolgálják. A VJ-k, akik egyben szerkesztõk, operatõrök és vágók is egyben, érzékenyebb témákban, intimebb helyzetekben tudnak közelíteni egy emberhez, mint egy nagy stáb. Beférnek a holland „karaoke-taxiba”, végigkövethetik a Burlington-zoknik útját egy világjáró úton, egyedül könnyebben helyet kapnak egy helikopterben krízishelyzetekben, vagy a csecsen elnökjelölt kocsijában a biztonsági õrök mellett. Michael Rosenblum szakértõ szerint „formátumfejlõdésrõl” van szó. Továbbá mindez költségcsökkentést jelenthet a tévéknek. Egy embert külföldre küldeni harmadannyiba kerül, mint egy stábot. A BBC, a Hessicher Rundfunk és a Deutsche Welle már 60-70 VJ-t foglalkoztat. A ZDF azonban azt vallja, az aktuális hírek közvetítésére alkalmatlan ez a módszer, gyengíti a minõséget is, és csak marginális esetekben, kísérleti jelleggel próbálják ki. A csatornáknál az operatõrök és a vágók úgy érzik, a VJ-k a munkahelyüket fenyegetik. Hogy tényleg lehet-e egyetlen személyben jó operatõrt, vágót és szerkesztõt egyben kiképezni, ha igen, mennyit, mennyi idõ alatt, és hogy kell-e, hevesen vitatott kérdések. A tévécsatornáknak mûsorokat gyártó, kölni AZ Media aminek februártól már kamerás mobiltelefonokkal dolgozó riporterei is vannak, fõszerkesztõje azt mondja, „Ha valami úgy néz ki, mint a valódi tévé, akkor az egy valódi tévé”.


Lengyel-német politikapszichológia

2007. március 28.

Megjártuk a harmadik országot is. Az Odera menti Frankfurtból ugrottunk át röpke másfél órára a folyó túlpartján fekvõ Slubicébe, és ismét kaptunk egy adagot a német külpolitikai sajtó egyik kedvenc témájából: a német-lengyel viszonyból. Nem telt el úgy nap az elmúlt hónapban, hogy ne került volna sor legalább valami kis könnyed vitára ebben a témában a lengyel csoporttagjaink és valamelyik német elõadó vendég között. Német-orosz gázvezeték a Balti-tengeren keresztül, a német kitelepítettek, a CDU-s Erika Steinbach és a Preußische Treuhand kártérítési követelései a II. világháború után kisajátított javakért, az amerikai rakétavédelmi pajzs kiépítése Csehország és Lengyelország területén, a lengyel kormány tiltakozása az új európai alkotmány ellen, és persze az õsi ellentétek. A mai nap azonban egy lengyel állt a pódiumon. Krzysztof Wojciechowski a téma elismert szakértõje, számos könyv szerzõje, és a slubicei Collegium Polonicum, egy kísérleti, multifunkcionális német-lengyel intézet igazgatója, így aztán alapos politikai háttérmagyarázatokat is vártunk tõle. Mindannyian megdöbbenve hallottuk, hogy szerinte az ellentétek alapvetõ oka pszichológiai: a kisebbrendûség érzése. Mint ahogy Napóleon, Hitler vagy a Stasi-vezér, Milke is alacsony termetét kompenzálta hatalmi ambícióival, a Kaczynski-testvérek viselkedését is ez magyarázza. A nemzeti kisebbrendûség érzése az oka annak is, hogy Lengyelországban tudatalatti félelmek élnek Németországgal szemben, ezért kapaszkodik magasabb rendû szövetséges, jelen esetben Amerika felé. Németország pedig csak úgy oldhatja ezt meg, ha „összemegy”, meghunyászkodik, és Wojciechowski szerint ezt tette a két héttel ezelõtti lengyelországi látogatásán Merkel is. Meglepõ, hogy valaki a kérdés több mint 30 éves tanulmányozása után ide jut el. Valóban ennyi lenne csak? Akkor hát osszuk fel a világot annyi egyelõre részre, amennyi ország van, és osszuk el benne egyenlõen az embereket. Vonjunk átlagot egy adott állam összes felnõtt állampolgárának testmagasságából, és akinek a magassága legközelebb van ehhez az értékhez, tegyük meg kormányfõnek.

50 éves Európa, és mivel Rómában született, az olaszok kisebb sértõdöttségére ugyan, de a német uniós elnökségnek köszönhetõen a mi legnagyobb örömünkre itt rendezték meg a születésnapi bulit, Berlinben. Ahogy az lenni szokott, a nép egy részének gõze nem volt róla, hogy mit ünnepel, lényeg, hogy buli van. Így volt ez tegnap az Európai Klubéjszakán, ahol 35 klubban a 27 tagország képviseltette magát – büszkén mondhatom, hogy a csoporttársaim szerint a magyar bandák fellépése volt a legszínvonalasabb a Rodina klubban. Õk persze tudták, mirõl szól az este, de kétlem, hogy a tizenéves partyarcoknak bármiféle európai gondolataik lettek volna, miközben négykézláb támolyogtak egyik szórakozóhelyrõl a másikra. Szombat este végkimerülésig, ahogy máskor is, csak most 12 euróból megúszták az összes belépõt – ennyi volt a különbség. A mai népünnepély a Brandenburgi kapu körül is leginkább evés-ivásról, ingyen koncerthallgatásról, prospektusok, tollak, lufik begyûjtésérõl szólt. Tömegnyomor, promó-sátrak a legkülönbözõbb szervezetektõl és minden országtól, ki mivel tudott elõállni. A lengyel sátorban kizárólag Gdansk térképeket és prospektusokat találtunk, Magyarország meg – mint mindig – a boraival és a jó magyar konyhával hozakodott elõ. A nagyszínpad elõtt extázisban õrjöngtek a tinédzserek, amikor a német „Megasztár-együttes”, a Monrose elénekelte a Happy Birthdayt. Amivel nem is lett volna gond, ha hármójuk közül az egyik azt nem találja mondani: „Happy Birthday Berlin”. Ha már magától nem tudja, nem ártott volna felkészíteni, milyen alkalomból is lépett fel. Eszembe jut Király Linda és a magyar himnusz.


Hova lépjek be?

2007. március 23.

Több mint 60 millió munkavállalót, 6,6 millió tagot, 8 óriási szakszervezetet, sõt európai szinten egy egész országot képvisel, mégis olyan zavarban volt néhány kelet-európai újságírótól, hogy nem mert felnézni a papírjaiból. A Deutscher Gewerkschaftsbund (Német Szakszervezetek Szövetsége) sajtószóvivõje. Mindez különösen meglepõ ebben az országban, ahol a szóvivõk egyébként professzionálisan bánnak a sajtóval, és nagyon jól tudják, mit hogyan „adjanak el” neki. A legtöbbjük korábban maga is újságíró volt, aki egy könnyed mozdulattal átcsusszant az asztal másik oldalára. Hiszen ki vannak képezve elméletben és gyakorlatban egyaránt. A szóvivõ oldalán most is egy újságíró-gyakornok ült, akinek nem csak egy szerkesztõségben, de a PR világában is le kell töltenie néhány hét gyakorlatot. Az átjárás tehát magától értetõdõ, még ha az újságírói etika csorbát is szenved. Még ha ez a gyakornok most nem is sok fogást tudott ellesni. Talán ezért nem is adnak a német újságírók a szakszervezeti szövetségre, bár az is lehet, hogy csak a kívülállóság tudata él bennük, mindenesetre biztos, hogy többségük nem képviselteti benne magát. A Vereinte Dienstleistungsgewerkschaft (Szolgáltatók Egyesült Szakszervezete, VERDI) tagjaként a 22 ezer tagot számláló Deutsche Journalisten Union (DJU) ugyan része, de ez még mindig csak a második legnagyobb újságíró-szövetség és egyben szakszervezet Németországban. Az elsõ helyen a Deutscher Journalistenverband (DJV) áll mintegy 40 ezer taggal, aminek esze ágában sincs a szakszervezetek szövetségéhez csatlakozni, mondván, mi köze van neki az azonos szakmaterületbe sorolt nyomdászok, papírfeldolgozók munkafeltételeihez és sztrájkjaihoz? Jellemzõ, hogy a DJV taglétszáma 2001-ben ugrott meg majdnem duplájára, amikor a DJU elõdje belépett a VERDI-be. Az összetartás hiánya nem csak országos szinten jelentkezik. Berlinben, a DJV tartományi képviseleteként is két külön újságíró-szövetség küzd a tagok kegyeiért. Nincs három éve, hogy az anyaszervezet az elnökségi választásokon tapasztalt csalás miatt kizárta a szövetségbõl a berlini képviseletét (Berliner Journalistenverband, akkor 3800 tag), és új szervezetet alapított (Verein Berliner Journalisten). Nem adta fel a régi sem, új választásokat tartott, a DJV kénytelen volt újra elfogadni (akkor már DJV Berlin néven), addigra viszont már az új szövetség sem volt hajlandó felbomlani. Szóval most ketten vannak, a régi 2500 taggal, és az új, 1200 taggal. „Mi vagyunk az eredeti!” – hirdeti a DJV Berlin, „Hozzánk jönnek a fiatalok!” – mondja a Verein Berliner Journalisten ügyvezetõje. Hova csatlakozzon hát a friss újságíró? És még nem is említettem, hogy ’89 óta létezik egy Deutscher Presse Verband is (8000 tag), ami szintén kiad újságíró igazolványt, bár abban legalább különbözik, hogy szakszervezeti funkciót nem lát el. Legalább egy kis iránymutatást ad a döntéshez.

Itt a tavasz elsõ napja, és Berlinben órák óta szakad a hó. Nem esik, szakad. Tökéletes idõjárás jegesmedvéknek. Úgy tûnik, a német sajtó már olyan hangos a kis jegesmedve, Knut történetétõl, hogy az égiek is meghallották. Decemberben született a berlini állatkertben, harminc év óta az elsõ jegesmedve, így nem csoda, hogy világszerte beszámoltak róla az újságok. Na de hogy szegény Knut mintegy akkorka volt, mint egy tengeri malac, az anyja ellökte magától, elvesztette egyetlen ikertestvérét, hat hétig inkubátorban kellett tartani, és utána is éjjel-nappal gondozója ellátására szorult, az aztán végképp kapóra jött a médiának. A németek – fõképp a berliniek – könnyekre fakadtak a tragikus történettõl, és azonnal szívükön viselték a saját kis jegesmacijuk sorsát. Knut mászik, Knut járni tanul, Knut homokot eszik, Knut fürdik – hirdették az újságok címoldalai a csöpp sztár minden mozdulatát. Beszámolt róla a bulvár és a minõségi sajtó, az RBB (Rundfunk Berlin-Brandenburg) televízió pedig esti mûsorában hetente követi a sorsát, amit nemsokára az ARD is közvetít majd. Hogy az aggódás véletlenül se lankadjon, tegnap a Bild címlapján – a Spiegelre hivatkozva – azzal riasztgatta az olvasóit, hogy egy állatvédõ szerint meg kellene ölni Knutot, mert az emberi nevelés káros a számára. Ma kiderült, hogy ezt õ nem is így mondta, csak két nyilatkozatát összevágták. Tehát Knut mégis életben maradhat! Errõl megint minden médiumnak be kellett számolni. Lényeg, hogy továbbra is Knuttól hangos az egész média. A hóesés viszont már elállt.

Ha az ember felmegy a Reichstag tetejére, és a tekintetrabló tükrös-üveges kupolának hátat fordítva délkelet irányba pillant, azonnal a szemébe ötlik egy 19 emeletes sárgás-üveges kockaépület, balra tõle pedig nyolc ugyanolyan magas fehér ház. A sárgás az Axel-Springer kiadó otthona, amit 1959-1966-ig építettek, éppen akkor, és éppen ott, ahol a berlini falat is emelték. Springer ragaszkodott a helyhez, mondván: ez egy „Schrei gegen den Wind” (kiáltás a szél ellen). Szép kis küldetés. Aztán az épület tetején hamarosan megjelentek a hatalmas fényreklámok, amiket messzeföldrõl kitûnõen láthattak Kelet-Berlin lakói is. Erre a kormányzat azonnal akcióba lépett, és 1972-re felhúzott néhány lakóházat a Leipziger Strassén, épp úgy, hogy eltakarja a Springer-házat a kilátásban. Azóta (2004-ben) az épület egy nyolcemeletes ultramodern résszel egészült ki, a bejárat utcáját Axel-Springer-Strassének nevezték el, szinte nincs ember Berlinben, és nincs újságíró Németországban, aki ne ismerné. Ennyit ért takargatni. Hogy legyen egy sztori a Reichstag tetején.

Vajon hitt-e a Staatsicherheit mintegy 100 ezer hivatalos és 170 ezer nem-hivatalos munkatársa, vagy bármelyikük is abban, amit csinált? – eme egyszerû kérdéssel váltotta ki észt kolleginánk azt a szûnni nem akaró, heves vitát, amivel az NDK egykori állambiztonsági minisztériumában tett látogatásunkat zártuk. A csatatér egyik oldalán a szlovén újságírók kardoskodtak amellett, hogy a szocialista rendszer nem maradhatott volna fenn ilyen sokáig, ha csak az elnyomáson alapszik, és rengetegen igenis hittek, és még ma is hisznek benne. Szerintük morálisan semmivel nem tartunk elõrébb, csak míg azt a rendszert az ideológia uralta, a mostanit a pénz. A piacgazdaság ugyanúgy elnyomja, és kontrollálja a társadalom tagjait, mint a szocializmus, szabadságról ugyanúgy nem beszélhetünk, és a fogyasztói-információs társadalom ugyanúgy minden információt begyûjt a tagjairól, mint a Stasi tette az NDK 17,3 millió állampolgárával. A csatatér másik oldalán a többiek a demokrácia védelmére keltek. „Nálunk a nyolcvanas évekre már nem volt épeszû ember, aki hitt volna a rendszerben, csak ha fellázadt, Szibériában kötött ki” – mondta az észt újságírónõ. „Ha a Stasi emberei hittek volna benne, akkor akár a Vörös Khmer Kambodzsában, akár a nácik, legitimnek tartották volna a gyilkosságaikat is, és az aktákban nyíltan írtak volna az ilyen terveikrõl. Erre azonban a 60-as évek végétõl nem került sor” – mondta Jörg Drieselmann, a Stasi-múzeum (Forschungs- und Gedenkstätte Normannenstraße) vezetõje is. Mint mesélte, külön Stasi-nyelvezet fejlõdött ki, átvitt értelmû, nehezen értelmezhetõ szövegek, amihez ma minden „aktakutatónak” szótárra, rövidítésjegyzékre és „tolmácsra” egyaránt szüksége van. Tehát semmiképp sem lehetett tiszta a lelkiismeretük.

Mivel úgy tûnik, a kultúrának és a mûvészeteknek az ösztöndíjprogramunkban csak perifériális szerep jutott, hétvégeken általában magánakciózom, és falom Berlin kulturális kínálatát. Mert abból aztán itt nincs hiány. Elsõ hétvégémen Richard Avedon sztárokról, politikusokról készített portréiból és a Magnum képügynökség 60 év alatt Berlinrõl készült fotóiból néztem meg egy válogatást a Camera Works galériában. Második hétvégémen egy Brassai-kiállítást majszolgattam el a Martin-Gropius Bauban, ezen a héten pedig szinte dõzsöltem az élvezetekben és a különbözõ mûvészeti ágakban. A berlini színházi életbe egy magyar produkcióval kóstoltam bele. Bodó Viktor és Vinnai András rendezésében, többek között a krétakörös Láng Annamária és Tilo Werner, és a Berlinben élõ Gryllus Dorka szereplésével a Pizzicato címû „hallucinogén” darabot választottam, a Deutsches Theaterben. A képzõmûvészeti fogások közül Dali litográfiáival és radírtechnikával készült képeit ízleltem meg tegnap a DomAquaréében, a filmkultúrát pedig összekutyultam a zenével. A berlini filharmonikusoknál tett szerdai látogatásunkat (Beethoven Misa Solemnisében merülhettünk el) ma kiegészítettem a Rythm is it címû dokumentumfilmmel. A film a vezetõ karmester, Simon Rattle és Royston Maldoom koreográfus közös projektjét kíséri végig, amelyben 250 iskolással – köztük problémás gyerekekkel – egy Sztravinszkij darabra készítettek egy táncelõadást. És a filmet nem máshol néztem meg, mint a március 29-én 100. születésnapját ünneplõ, és ezzel a Németország legrégebbi mozija címet viselõ Moviementoban. Desszertnek egy kis kortárs kultúra következett, a VideoGeist stúdió, ahol a festõ-fotós-multimédia mûvész Philipp Geist legújabb projektjébõl, a világ folyóit, mint összekötõ hálózatokat bemutatni kívánó „Riverine Zone Connected” installációból kaptam ízelítõt. Nem panaszkodhatom, nem éheztet ez a város. Laktató és finom.

2007. március 16.

Az elsõ külföldi bevetés, 1993 óta ott volt a német hadsereggel minden háborúban és válságövezetben (Szarajevó kivételével), megjárta Koszovót, Irakot, Afganisztánt, Ruandát, háromfõs kis stábbal készítette az anyagokat, és küldte haza a televíziócsatornájának. Négy hetes kiképzõ kurzuson vett részt Amerikában (ma már az ilyesmi kötelezõ a válságövezetbe utazó riportereknek Németországban), aztán ment az egész élesben. Szakadékba zuhanó kocsiból szállt ki az utolsó pillanatban; török bombázórepülõk elõl rohant sziklák alá fedezékbe; 40 fokban kapucnis hosszúujjúban takargatta a bõre fehér színét Afrikában, nehogy belgának, máskor amerikainak nézzék a felbõszült helyiek; Irakban, hogy életben maradjon, helybélieket bérelt fel a helyszíneken történõ felvételek rögzítéséhez, majd CNN-es, BBC-s, Fox News-os kollegáihoz hasonlóan a hotel tetejérõl tudósított; két kollegáját Afganisztánban tavaly meggyilkolták, és hosszú évekig rémálmai voltak a halott kurd gyerekek látványától, akiket farakásként halmoztak fel a fagyott földön, miután olvasztott olajos havat ittak, hogy ne haljanak éhen. Dieter Hermann, a Deutsche Welle riportere és háborús tudósítója hátborzongató történetekkel sokkolt minket tegnap este. Egy megfontolt, nyugodt, normális felnõtt ember, aki imádja a hobbyját és a barátnõjét, és imádja Afrikát. És esze ágában nincs meghalni. Hogy mégis miért teszi ki magát ennek majdnem 15 éve? Mert hisz benne, hogy az újságíró az, aki képes a háborúkat megállítani. Megmutatni a világnak a szörnyûségeket, és ezzel megmozgatni az embereket. A politikusokat. Mindazokat, akik megállíthatják az öldöklést. Csodálatos, hogy vannak még ilyen emberek.


Katonás kommunikáció

2007. március 15.

Miközben otthon az elmúlt fél évben divatossá vált módszerrel, kukaborogatással, gyújtogatással, könnygázzal és vízágyúval nemzeti ünnepnapot tart a nép, mi most épp rendet és fegyelmet tanulunk – két napos „kiképzésen” vagyunk a német hadseregnél. A G36-os és a P1-es szétszedése és összerakása, meg a fegyvercsempészek földreteperésének módszerei persze csak kis ízesítésnek számítanak, az elsõdleges cél, hogy megtanuljuk a katonás kommunikációt. Estére már az ötödik tisztnél tartottunk, aki kifejtette, milyen fontos a média és a hadsereg közötti együttmûködés Németországban. Óriási sajtós és információs stábbal dolgoznak, a védelmi minisztérium csak a témacsoportok szerint 11 szóvivõt, országszerte pedig kb. 450 mellékállású sajtós munkatársat foglalkoztat. A hadsereg kommunikációját közvetítõ mintegy 200-250 információs tisztet az AIK-n (Akademie der Bundeswehr für Information und Kommunikation) civil újságírókkal hozzák össze, hogy a párbeszédet a nyilvánossággal elõsegítsék és beolajozzák. Van külön tévécsatornájuk saját stúdióval, bemondókkal, rádióadójuk, egy rakás színes brosúrájuk (lépést akarnak tartani a korral), persze saját újságuk, külsõ és belsõ weboldaluk, naponta 60 német és 9 külföldi újságot, 6 ügynökséget és 10 weboldalt értékelnek ki, összefoglalókat készítenek, és reagálnak. És például kétnapos szemináriumot szerveznek a közép- és kelet-európai újságíróknak. Profizmus német módra, ahol az információkat úgy „adják el”, hogy a vevõ és az eladó is jól jár. Csak õk ezt éppen együttmûködésnek hívják.


Kill Bild
avagy: Pas de Boulevard pour les Françaises

2007. március 13.

Japánokat megszégyenítõ tempóval faljuk a helyszíneket: négy város (Berlin, Stuttgart, Karlsruhe, Strassburg), két ország egyetlen nap alatt. Így aztán ma kivételesen egy strassburgi hotelban ébredtem. Reggel nyolckor a villamos nem az Alexanderplatz, hanem az Európa Parlament felé igyekezett, de ugyanúgy tömve volt utasokkal, akik ugyanúgy újságot szorongattak a kezükben. Csak éppen miközben Berlinben a Bild, vagy a berlini bulvárlap, a BZ a menõ, Strassburgban kivétel nélkül mindenki a két ingyenes lap, a 20 minutes és a metro egyikét forgatja. A norvég kiadó, a Schibsted megkísérelte ugyan Kölnben is kiadni a 20 minutes német változatát, de a Springer és a kölni lapokon kívül már a Frankfurter Rundschaut is kiadó DuMont Schauberg azonnal harcba szállt. Szemtelenül alacsony hirdetési árakkal piacra dobták a maguk ingyenes lapját, Schibsted kénytelen volt visszakozni, erre ugyanazon a napon Springer és DuMont is beszüntette a kiadványt. Elintézték, a német piacra nem kell ingyenes lap, nem volt, nem is lesz – vallják a nagyok. A franciáknál az ingyenes újságoknak nem volt semmi akadálya, erre õk most a német „boulevard”, a Bild ellen fújtak harci riadót. A Springer már hosszú ideje fontolja, hogy elindítja a legolvasottabb német napilap francia változatát (bár azt állítják, hogy sokkal visszafogottabb lapról lenne szó), a dolog csak a terjesztés problémáinak tisztázása miatt húzódik. A Le Monde és a Le Parisient kiadó Amaury ezen felháborodva a Springer módszeréhez hasonlóan szintén ellenlapot akarnak indítani. A „Kill Bill” projekt beindult. Élet-halál harc a kiadók között, miközben az emberek ugyanazt a „szennyet” olvassák, legyen az ingyenes lap vagy bulvár. De legalább olvasnak. És erre büszkék lehetnének a franciák, és a németek is.


Miatyánk, Robert Bosch

2007. március 12.

Egy hetes brutál intenzív bemelegítés után úgy tûnik, elérkezett az idõ, hogy hosszú és kiadós hálát adjunk Bosch bácsinak mindazért, amiben itt részünk lehet. Svédasztalos vacsora, kulturális attasék, jövõbeni szerkesztõségi partnerek, korábbi programok résztvevõi és újabbak kiötlõi, csoport- és portréfotó-pózolások, látogatás az egyik Bosch szerszámgyártó üzemben, egyenes repülõjárat Stuttgartba, az alapítvány székhelyére, köszönõszövegek a vendégkönyvbe, körbevezetés Robert Bosch egykori villájában és parkjában, legelegánsabb ruhánk, legokosabb kérdéseink és elismerõ szavak a programról a programterület vezetõjével szervezett beszélgetésen – másfél nap az „Öregnek” szentelve. Hogy egy percre se feledjük: az õ végakaratának köszönhetõ, hogy Németország legnagyobb magánalapítványa „etet” most minket – testünket, lelkünket, de legfõképpen a szellemünket. Mindezt a „népek közötti megértés” jelszavával, ami az egészség, nevelés, képzés vagy a tehetségesek támogatása mellett az alapítvány egyik irányelve. Jól kitalálta ezt a filantróp vállalkozó, és rendkívül ügyesen elrendezett maga után mindent. Egykori cége, a 92 százalékban az alapítvány tulajdonában levõ Robert Bosch GmbH világszerte ismert, sikeres vállalkozás, forgalma 2005-ben 42 milliárd euróra rúgott, és bevétele évrõl-évre növekszik. Az alapítvány az „Öreg” rendelkezése szerint ennek messze legnagyobb részét (2005-ben 55,6 millió eurót, tavaly már majdnem 70-et) közhasznú célokra fordítja, hihetetlen mennyiségû projektet finanszíroz (csak újságírói programból 14-et!). És ebben nem tûr ellentmondást. Ha valami nem tetszik neki, hát Bosch bácsi megcsóválja a fejét a nappalijában kifüggesztett festményen – ahogy a projektvezetõnk mondja. Õ az, aki mindent lát. Végakarata itt maga a tízparancsolat, õ pedig maga az Isten.

2007. március 8.

Az elsõ nap, amikor a szokásos heves viták és harsány véleménynyilvánítások helyett meghatottság, döbbenet és csend uralkodott kis újságíró-csoportunkon. Vendéglátó országunk egy merész mozdulattal elõkapta a tükrét, szembenézett a hetven évvel ezelõtti önmagával, a náci múltjával, és felénk fordította, hogy mi is jól lássuk. És nem modern irodaépületek fényes tárgyalóiban, projektor elõtt, kávészürcsölés és sütemény- vagy szendvicsmajszolgatás közben, hanem a csípõs, hideg valóságban, a tetthelyeken. A kleinmachnowi kényszermunkatábor falai közt és a Wannsee-villában, ahol 15 náci vezetõ 1942. január 20-án döntést hozott a zsidókérdés végleges megoldásáról (az „Endlösung”-ról), és elfogadta a zsidók totális kiirtásának tervét. A hátborzongató tények mellett azonban volt még valami, ami még erõsebben hatott mindannyiunkra. A németek folyamatos lelkiismeretfurdalása, az állandó szembenézés a náci múlttal. Eltelt majd hetven év, ez az ország már nem ugyanaz, hanem épp az ellenkezõje: egy érett demokrácia, amit nem fenyeget komoly veszély se jobbról, se balról. Mégis, mintha szüntelenül azt akarnák bizonyítani (maguknak és másoknak is), hogy már megváltoztak, hogy többé soha nem engednek ilyesmit megtörténni. Félelembõl, belsõ kényszerbõl vagy külsõ nyomásra? És ha nekik van, másoknak miért nincs lelkiismeretfurdalásuk? Az olaszoknak miért nincs? Nekünk miért nincs?


Sajtószabadság

2007. március 6.

Látogatás a Riporterek Határok Nélkül német szóvivõjénél, Michael Rediskénél, majd a Német Újságkiadók Szövetségénél. Miután a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara teletömte az agyunkat a szárnyaló német gazdaság mesés kilátásaival (2 százalékos évi GDP-növekedés a pangás esztendõi után), a média nevezett képviselõi örömmel sírták ki magukat a vállunkon, elpanaszolva, mennyire szörnyû is a német újságok, újságírók helyzete. Egyre kevesebb fiatal olvas újságot, az online újságírás megöli a minõséget, bárki az utcáról újságírónak nevezheti magát, a 2001-es médiakrízis óta a német sajtó képtelen magához térni, a korábbi hirdetési bevételek nem jönnek vissza, számos újságíró munkanélküli, vagy kénytelen a tarifaszerzõdések árai alatt dolgozni, a szabadúszókat nem védi semmi és senki, nõ a gazdasági függõség a hirdetõktõl és reklámpartnerektõl, a PR-cikkek elhatalmasodnak, és a legforróbb téma: folyamatos támadások érik a sajtószabadságot. Elõadásainkon napok óta visszatérõ történet a Cicero-ügy, az államtitoksértésben bûnsegédlettel vádolt újságírók levelezésének, otthonának és szerkesztõségének átkutatása, valamint az, hogy a szövetségi hírszolgálat tíz éven keresztül 2005 õszéig illegálisan hallgatta le bizonyos újságírók telefonbeszélgetéseit. A sajtószabadság tavalyi nemzetközi ranglistáján Németország a 23. helyre esett vissza a korábbi 18.-ról, 13 hellyel lemaradva Magyarországtól A napi szinten felmerülõ börtön- és pénzbüntetések miatt 58. helyen kullogó Lengyelországon kívül gyakorlatilag a csoportunk által képviselt összes ország megelõzi a németeket. Lehet, hogy inkább nekünk kellene elõadást tartani a sajtószabadságról a vendéglátóinknak? A friss demokráciáknak kellene kioktatni a régieket?

2007. március 5.

Az elsõ berlini hétvége, azaz kétnapos további ismerkedés a várossal, a kulturális és a klubélettel, valamint a költözés és beilleszkedés adta akadályok leküzdése, például az új lakóhely mûszaki felszereltségének biztosítása (internet, villanykörték, kábelek, vasaló), nos mindezek után fejest ugrottunk a német médiaviszonyok világába. Huhh. Kétszer három órás elõadás Steffen Grimbergtõl, a baloldali Tageszeitung média rovatának munkatársától. És az elsõ élénk vita: hogy képzelik a német kiadók, hogy a munkaszerzõdésben aláíratják az újságírókkal, hogy milyen ideológiai beállítottságot, milyen értékeket vállalnak fel? Tendenzbetriebe – õk így nevezik a médiavállalkozásokat, akik amellett, hogy gazdasági társaságok, még egy funkciót betöltenek: világnézetet képviselnek és terjesztenek. A Springer szerzõdéseiben öt pont szól a konzervatív, a Frankfurter Rundschaunál pedig a balliberális értékek közvetítésérõl. Az irányt a tulajdonos szabja meg, az elbocsátás teljesen jogos, ha õ úgy érzi, hogy az újságíró megsértette a lap világnézetét. Nem árulnak zsákbamacskát. Szlovén és észt kollegánk mindezt felfoghatatlannak tartotta, náluk elképzelhetetlennek. Szerintük ez cenzúra, az újságíró autonómiájának, önálló véleményalkotási jogának sértése. De nem ez a politikai napilapok feladata? Nem ez mûködik amúgy is mindenhol, csak esetleg kimondatlanul, függetlenséget színlelve? Miközben persze mindenki, az olvasók is tisztában vannak a lap politikai beállítottságával, sõt el is várják tõle, hisz ezért veszik. Nincs is ezzel semmi gond, ha mindezt írásban is rögzítik. A világnézet felvállalható, és jobb a tiszta víz a pohárban. Ettõl a pártokat, a politikusokat még lehet kritizálni. Õk nem azonosak a világnézettel. A világnézetet pedig még mindig lehet egy másik lapból kritizálni. A paletta széles, a piac nyitott.


Kirakat

2007. március 2.

Gyorstalpaló berlini városnézés két óra alatt, dugóban toporgó busszal, hadaró idegenvezetõvel, aki kifejtette: a berliniek mind hadarnak, és õ sem hajlandó lassítani a beszédtempóját. Kösz. De mintha a város maga is hadarna. Hét éve voltam itt utoljára, és nem ismertem rá. Európa akkori legnagyobb építkezésébõl a Potsdamer Platz puccos pláza- és felhõkarcolónegyeddé nõtte ki magát, a Reichstag turistáktól hemzsegõ üvegkupolája már fel sem tûnik a vadonatúj, futurisztikus kormányzati negyed mellett (külön híd persze a politikusoknak és a pórnépnek a Spree folyó felett), a holokauszt áldozatainak 13000 m²-en majdnem 3000 betontömbbõl állított emlékmûve pedig óriási temetõként – vagy interpretációtól függõen beltengerként – terül el a város kellõs közepén. Az Alexanderplatzon újjávarázsolt áruház, modern irodaépületek és a tévétorony magasságával versengõ szálloda, az õsi Lehrter Bahnhof helyén a tavaly felavatott „ûrállomás”, mintegy 12000 különbözõ üveglapból, egyedülálló technikai megoldásokkal és további, véget nem érõ építkezések, lenyûgözõ üveg- és acélkonstrukciókból, változatos formákból álló csodák. Berlin tündököl, vibrál, rohamtempóban fejlõdik. Kérdés csupán, hogy hova, minek és hogyan. A város adóssága jelenleg 62,5 milliárd euróra rúg, a tervezett 4-5 millió helyett lakossága egyelõre csak 3,5 millió, így 1,2 millió m² irodaterület és a lakások 10 százaléka üresen áll, az építõipar stagnál, majdnem 17 százalékos a munkanélküliség, a nagy cégeknek – és így a munkaerõnek sem – még mindig nem elég vonzó a fõváros – tudtuk meg hadaró információforrásunktól. Amit látunk, azok presztízsépületek, mutatós otthonok a nyugatról ideköltözködõ intézményeknek, szervezeteknek. Egy hatalmas kirakat.


Journalistenschule

2007. március 1.

Tizenöt újságíró hat kelet-európai országból, többéves gyakorlattal, határozott véleménnyel a világ dolgairól és szerteágazó háttértudással. Profik a javából, nem véletlenül lettek kiválasztva a majdnem hatszor ennyi jelentkezõ közül. A szívélyes köszöntés – amirõl különös módon csak a magyar résztvevõk késtek el – az ösztöndíj-programot lebonyolító Berliner Journalistenschule részérõl mégis fõként arra hegyezõdött ki, hogy viselkedjünk okosan-rendesen, szedjük össze a szemetet magunk után, ne késsünk el, mindig az alkalomhoz illõ módon öltözködjünk, és a sajtóbeszélgetéseken, elõadásokon ne égessük az iskolát. Mint a gyerekek. Mi ez? Tapasztalat a korábbi évekbõl, szakadt, koszos, szemtelen, pontatlan, maguknak mindent megengedõ kelet-európai újságírókról vagy csak az iskolai évnyitók õsi pedagógiai-nevelõ ösztönei?